Főkép

Mielőtt magáról a könyvről beszélnék, ejtenék pár szót, csak úgy általánosságban. Csak úgy háttérként. Hátha nem mindenki tudja. Aki mégis, attól elnézést kérek. A gésa – gé és sa – szóösszetétel második elemének nincs jelentése, csupán egyszerű toldalék. A geinek viszont számos jelentése ismert, például a művészetekkel és a tehetséggel kapcsolatban. Ha például egy társas összejövetelen hangzik el, hogy valakinek nincs geije, az általában annyit jelent, hogy nincs (vagy csak saját bevallása szerint nincs) tehetsége mások szórakoztatásához. Nos, a gésák éppen ezt teszik: szórakoztatnak. Pénzért. Profi módon. Mert erre tanítják, bár, ha jobban belegondolok, inkább képezik őket. Rendkívül szigorú hagyományok és szabályok szerint. Nem véletlen tehát, hogy Japánban ők alkotják a szórakoztatással foglalkozók elitjét. Közönségük általában a felsőbb társadalmi osztályokból kerül ki (nem kizárólag a férfiak köréből), akik nem keveset fizetnek a szórakoztatásért.

Mi, nyugati emberek sok esetben nem tudunk mit kezdeni azokkal a dolgokkal, amik Japánt jellemzik. Annyira más a két kultúra, hogy ezen nagyon nem is lehet csodálkozni. Ha meghalljuk az ország nevét, általában ikonokban gondolkodunk. És csak felületes ismereteink vannak, aminek következtében viszont sokszor felületesen ítéljük meg Japánt, a japán kultúrát, az embereket. Éppen az egyik téveszmerendszert igyekszik (akár akarva, akár akaratlanul) lerombolni Arthur Golden az Egy gésa emlékiratai című könyvében.   És persze útjára indított egy újabb mániát.

Ivaszaki Mineko, korának egyik ünnepelt gésája mindent megtett annak érdekében, hogy minél pontosabban és részletesebben tájékoztassa a szerzőt, aki sajnos még az első kézből származó ismeretekkel sem tudta (vagy nem akarta) teljes mértékben eloszlatni a gésákkal kapcsolatos félreértéseket. Amelyek közül az egyik legerőteljesebb a prostitúció és a gésaság összekeverése, amely a II. világháború után Japánt megszálló amerikai katonák tudatlanságának eredménye. Pedig a gésák alapvetően akkor is művészek, akiket nagyon fiatalon (hagyományosan már hatéves korban) elkezdenek tanítani, és ettől kezdve életük gyakorlatilag végig a tanulásról, a már megszerzett tudás tökéletesítéséről szól.

Valahol itt jön a képbe Joroido, a Japán-tenger partján fekvő szegény kis halászfalu, ahol a történetet elmesélő Csijo született és élt egészen addig a napig, amíg szülei őt és testvérét el nem vitték Kiotóba, hogy egyiküket egy gésaházba, másikukat pedig prostituáltnak adják el. Pénzért. És a történet innentől kezdve válik igazán érdekessé, hiszen a kilencéves Csijo (ő került a gésaházba) mindennapjaiba – ezen keresztül pedig az egész társadalom életébe – nyerhetünk bepillantást.

A rendkívül részletes életrajzból tanúi lehetünk élete főbb változásainak (pl. hogyan lesz a neve Csijo helyett Szajuri), miközben szép lassan megismerkedünk a gésák szigorú művészetével. Már nem is olyan titokzatos számomra az egész, hiszen ők sem mentesek a gonoszságtól, az intrikáktól és a kegyetlenségtől. És az is megdöbbentő volt, hogy a szerelem csupán illúzió lehet számukra, hiszen nem csupán a szolgáltatásaik, de még a szüzességük elvesztése is üzleti tárgyalások témáját képezi. Jövőjük attól függ, milyen ismeretségekre tesznek szert „munkásságuk” során. Minden szépen ment a maga megszokott útján, amikor jött a háború, ami mindent megváltoztatott. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor felszabadították a rabszolgákat, akik aztán nem tudtak mit kezdeni a szabadságukkal.

Gyönyörűségesen fájdalmas, csipkefinom történet, ami mellett semmiképpen sem szabad csak úgy elmenni, bár azt azért nem árt tudni, hogy Ivaszuki Mineko annyira felháborodott Arthur Golden könyvén, illetve egy általa nyilvánosság előtt tett kijelentésén (melynek témája az érintett hölgy mizuagéja volt), hogy tízmillió dolláros keresetet nyújtott be a szerző és a kiadó ellen, majd megjelentette saját emlékiratait. Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) az Egy gésa emlékiratai annyira különleges (és persze sikeres) alkotás, hogy szinte természetesnek vehető a tény: akadtak olyanok, akik ajánlatot tettek a megfilmesítési jogokra. És lőn, idén végre a magyar mozik is bemutatják a Robin Swicord és Doug Wright forgatókönyve alapján, Rob Marshall rendezésében, John Williams zenéjével készült 144 perces amerikai filmdrámát, amelynek egyik producere Steven Spielberg.