Főkép

Évekkel ezelőtt a Morgoth együttesnek volt egy albuma, amely a szokatlan Feel Sorry for the Fanatic (Sajnálom a rajongókat) címet kapta. A sajátos keresztelőt az indokolta, hogy a zenekar szakítva a korábban megszokott stílussal, egészen más irányba indult el, s ez – miként azt előre sejtették – nem aratott osztatlan sikert a rajongók körében.

Az új Paulo Coelho kötet elolvasása után ugyanez fogalmazódott meg bennem: szegény magyar Coelho-rajongók, vajon mit tudnak kezdeni kedvencük megszokottól teljesen eltérő írásával. A tábor meglétét bizonygatnom sem kell, hiszen aki áprilisban ott volt a Kongresszusi Központ rendezvényein, ne adj isten megpróbált aláírást szerezni a brazil írótól, az személyesen is átélhette a népszerűség hátulütőjét: a sok várakozó hátán kívül mást nem nagyon lehetett látni. Ha mindez nem lenne elég, akkor elegendő megnézni a hihetetlen számú utánnyomást – nyilvánvalóan keresett művekről beszélhetünk.

De visszatérve az eredeti gondolatomra – szóval tényleg kíváncsi vagyok arra, mennyit ért meg az itt leírtakból az Alkimista vagy a Veronika meg akar halni című könyveket ismerő és szerető olvasó? Mert azok ugye, kis túlzással olyan regények voltak, amelyek az érdekes történeten kívül olyan sorskérdéseket fogalmaztak meg, amelyek végiggondolására és megvalósítására legtöbben sajnáljuk az időt vagy a bátorságot. Ettől függetlenül egyszerűen befogadható, mégis valamiféle titokzatosságot árasztó művek ezek, amelyek megpendítik azt a bizonyos húr az ember lelkében.

Na ez a könyv nem ilyen. Már témaválasztásában is eltérő, hiszen Coelho személyes élményét írta ki magából, s ily módon egyszerre tekinthető útikönyvnek és töredékes életrajznak. Azokról a napokról szól, amikor Coelho elindult a Santiago de Compostelába vezető zarándokútra. Az itt szerzett élmények nála olyan belső átalakuláshoz vezettek, amelynek köszönhetjük többek között az Alkimistát és a trilógiát.

A lapokon vallásos hit keveredik a mágiával, miközben rendszeresen emlékeztet bennünket arra, hogy a zarándokút nem a kiválasztottaké, hanem az átlagembereké. Vagyis a miénk. Ettől függetlenül élményei zavarbaejtően túlmutatnak megszokott, „hétköznapi” valóságunkon – amelyből a hit szinte teljesen kiszorult – ezért hihetőként elfogadni nagyon nehéz.

Ehhez már-már valódi hit szükségeltetik. Ez pedig nyilvánvalóan kettőséget jelent: most kitalációnak vagy valós beszámolónak olvassuk a regényt. Erre megtalálni a választ (amit szerintem mindenkinek muszáj olvasás közben megadnia) nem is olyan egyszerű, és a döntés mindenképpen meghatározza a befogadás mikéntjét. Mindazonáltal úgy vélem, ez a mű is jó eséllyel indul a legtöbbször újraolvasott Coelho könyv címért, mivel az első olvasatra is nyilvánvaló, „sűrű” szöveggel van dolgunk, amely csak többedszerre fedi fel minden jelentését.

Mindehhez még annyit fűznék hozzá, hogy A zarándoklat – Egy mágus naplója nem várt „mellékhatásként” képes felébreszteni az utazás iránti vágyat. De nem a szervezett, repülőgépes, buszos csoportos változat, hanem a sokkal emberközelibb és verejtékszagúbb, ezáltal személyesebb túrák iránt – bár ezen ne lepődjünk meg, elvégre nomádként kezdtük fejlődésünket.

Kapcsolódó írások:

Fernando Morais: A Mágus - Paulo Coelho élete
Csepregi Miklós–Tolvaly Ferenc: El Camino (Az út képekben)