FőképAlekszej Nyikolajevics Tolsztoj (1883. január 10.–1945. február 23.) írói pályafutását 1907-ben, szimbolista-népies versekkel kezdte, ám hamarosan rájött, hogy a költészethez nincs igazán tehetsége. Felhagyott a versírással, és a kisregények, elbeszélések felé fordult, amelyek meg is hozták számára a várt irodalmi elismerést.
Önálló művein kívül feldolgozta O`Neill és Capek műveit, H. G. Wells hatására fantasztikus regényt írt (ami később számos rádiójátékot és filmet is megihletett), továbbá 1936-ban feldolgozta gyermekkora egyik nagy kedvencét, Carlo Collodi 1883-ban megjelent Pinokkióját is, Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai címmel.

Mint ahogy azt a szerző előszavában is írja, a rakoncátlan kis fabábu történetét gyakran mesélte barátainak. Ám idővel a könyv elveszett, így minden alkalommal másként alakult a mese. Sőt, olyannyira megváltozott az eredeti történet, annyi új, az eredetihez még csak nem is hasonlító kaland került bele, hogy Collodi műve tulajdonképpen Tolsztoj meseregényének csupán a kerettörténetét adja.

Szerencsére Tolsztoj azzal, hogy átdolgozta Collodi meséjét, sikeresen feloldotta az eredeti műben feszülő ellenmondásokat. Hiszen a gyerekek nem vágytak arra, hogy a fabábuból embergyerek legyen, nekik tökéletesen elég volt a számos csodálatosabbnál csodálatosabb kaland.
Ők nem igényelték az intelmeket, az elrettentő büntetéseket, a kegyetlen szenvedést, ezek csupán Collodi szigorú erkölcstanító és nevelő célzatát voltak hivatottak megvalósítani.

Valahogy olyan, mintha a két mű keletkezése között eltelt 53 évben fenekestől felfordult volna a világ. Ami jó volt Collodi korában, az nem felelt meg Tolsztojnak. És valószínűleg az olvasóinak sem felelt volna meg. Bár, ha jobban belegondolunk, Pinokkió kalandjait rengetegféleképpen lehet cifrázni. Hiszen rengeteg lehetőség rejlik benne.
Többek között ez is csodálatossá teszi. Anélkül, hogy csorbát szenvedne az eredeti koncepció, könnyedén lehet az adott kor igényeihez igazodni. Csak mindig szem előtt kell tartani a műfaj kötöttségeit, illetve az olvasók igényeit. Akik annyira nem szeretik, ha egy történetről egyértelműen süt a tanító-nevelő célzat.
Ki tudja, talán még azt is meg fogjuk érni, hogy horrorisztikus, fantasy, vagy sci-fi elemekkel átszőtt történet születik belőle. Ki tudja, megfelelő illusztrációkkal talán nem is olyan elképzelhetetlen. Mindent a kor olvasói igényei szerint.

Bár ezen állításomat némileg meg is hazudtolja a szóban forgó kötetet illusztráló Szegedi Katalin, aki képeivel nem csak, hogy nem követi a divatot, hanem visszanyúlva a klasszikus hagyományokhoz, mégis figyelembe véve a modern igényeket, egy sajátosan csodálatos, mesebeli világba varázsol bennünket.
Ahol ő természetesen teljesen otthonosan mozog. És ezért könnyedén kalauzol bennünket lépésről lépésre, mígnem eljutunk a felismeréshez: ha egyszer megtetszettek és magával ragadtak bennünket ezeket a képek, soha nem fogjuk elfelejteni, sőt, minden esetben régi ismerősként fogjuk üdvözölni őket.