Főkép

Will Freeman (már a neve is jelzés értékű) a történet elején - számomra legalábbis - kifejezetten ellenszenves figura. Nincsenek ambíciói (hacsak a csajozást nem tekintjük annak), él, mint hal a vízben, és ölbe tett kézzel várja, hogy élete a számára megfelelő irányba haladjon. Mivel nincs családja, és olyan az életszemlélete, amilyen, nincsenek kötöttségei. Valójában ő sem tudja mit akar. Olyan, mintha 36 éves kora ellenére megrekedt volna a kamaszkorban, amikor az ember életét még a rockzene, a foci és a csajozás tölti ki. Szeretne menő fej lenni, de valójában csak egy üres, magányos, segítségre szoruló ember.

A 12 éves Marcus szülei válása után édesanyjával maradt, ami alapjában véve jó dolog lenne, ha Fionának nem lennének meglehetősen érdekes elképzelései az életről. A srác többszörösen hátrányos helyzetű, hiszen otthon sincsenek rendben a dolgai, és különcsége, illetve esetlensége miatt még az iskolában is ő a többiek céltáblája. Magányos, a felnőtté válás küszöbén álló „koravén” fiú, akinek feltétlenül szüksége lenne valakire, aki segít neki megbirkózni az élet által elé gördített akadályokkal, aki megmutatja neki, hogy kell gyereknek lenni.

Kettejük találkozása – mondhatni – elkerülhetetlen, mint ahogy az is, hogy beszélgetéseik mindkét fél életére hatással legyenek. Függetlenül attól, hogy ki mennyire akar belemászni ebbe az egészbe, illetve később mennyire szeretne kimenekülni belőle.

Will és Marcus találkozásának történetével Hornby olyan, mindannyiunk számára ismerős érzelmekről és élethelyzetekről ír, mint a barátság, a szerelem, a szenvedély, a magány, a depresszió, a másság, a felnőtté válás, a szülők válásának hatása gyermekeikre, a felelősségvállalás, vagy az emberi kapcsolatok és azok hatásai. Az elbeszélés módja, mint ahogy azt Hornby-tól már megszokhattuk, gyökeres ellentétben áll a téma komolyságával. Bár éppen ezért sokkal hatásosabb, hiszen a kedélyesen, szellemesen, olykor ironikusan elbeszélt történet reflektorszerűen világít rá az emberek életét olykor megnyomorító problémákra.

 

A tartalommal semmi problémám, az úgy jó, ahogy van, azt viszont nem tudom szó nélkül hagyni, hogy az új borító mennyire nem tetszik. Őszintén szólva a hideg futkos tőle a hátamon, és nem a kellemes, bizsergető, hanem a téli hidegrázós. Ha ez alapján kéne levennem a polcról, bizony nem tenném. És mekkorát hibáznék...