Főkép

Amikor egy jazz zongoratrió rendhagyó koncertjén óriási várakozással és érdeklődéssel csurig megtelik a Trafó és még az előadás alatt is egyre többen jönnek, akkor leesik az állam és egyben nagy örömöt is érzek. A zömmel inkább a fiatal generációk által megtöltött helyszín arról mesél, hogy igazán él a jazz Budapesten, amelyben a Trafó szerepe megkérdőjelezhetetlen: sorra hozzák el olyan szupersztárok progresszív produkcióit, mint Bill Frisell, Brad Mehldau, Chris Dave vagy Brian Blade, de itt hallgathattuk meg Joey Baron vagy Jim Hall – éppen Baronnal – egészen intim előadásait is. A hely közvetlenné teszi számunkra a műfaj legnagyobbjait és a közönség ezért roppant hálás és reszponzív, amely tapintható többlet energiával tölti meg a termet, ezért amikor a szextet Ornette Coleman „Street Woman” szerzeményével nyit, felhevül körülöttünk a levegő, hogy az este folyamán még forróbbá váljon.

 

A koncert azért rendhagyó, mert tárgya Ornette Coleman 1971-ben kiadott Science Fiction című korongja, amelyet a Bad Plus trió három fúvós társaságában értelmez újra teljes terjedelmében. Már maga az a tény, hogy egy free jazz szaxofonos - széles körökben nem igazán ismert - albumának az interpretácójára ilyen sokan kíváncsiak, a váratlan jelző minden fokozatát kimeríti számunkra, mindazonáltal a „Law Years” bemutatásakor megérteni vélünk mindent. Az Emil Kusturica filmeket idéző balkáni hangulat egy tisztán amerikai produkcióban maradéktalanul kimeríti a The New York Times által a trióra aggatott jelzőt: „avant-garde populism” – miszerint komoly muzsikát is lehet magával ragadóan, közérthetően, de mégis provokatívan reprezentálni. A Bad Plus triónak ez az alapvető jegye pedig mindig felerősödni látszik, amikor fúvósokkal alkotnak – gondoljunk csak az elmúlt évek során Joshua Redman-nel való folyamatos, inspiratív együttműködésükre, amelynek sokadik gyümölcse májusban érik be először egy közös album formájában. Ez az este részleteiben és egészben is arról szólt, hogy miként tudja újraértelmezni nemcsak Coleman muzsikáját, hanem önmaguk dinamikus jegyeit is a trió Ron Miles (kürt), Tim Berne (alt szaxofon) és Sam Newsome (szoprán szaxofon) társaságában.

 

Az improvizáció különféle platformjainak az állandó intenzív jelenlét általi megteremtése maga is imrpovizatívan történik, Reid Anderson szerkezeti gerincet alkotó bőgőjátékára épülve. Ez nyilván a felállás jellegéből is fakad, hiszen négy szólóhangszer egy színpadon leginkább akkor tud szenzitíven szólni, ha kellő teret hagynak egymásnak, és ez az esztétikai szempont maximálisan jellemző az estére. Rengeteg változatban hallunk duó vagy trió szituációkat és amikor Ethan Iverson időnként zongorán kísér, ahelyett, hogy latin temperalitással agyonütött akkordsorokat játszana, gazdag és puha disszonanciával tölti meg a zenét. Semmi nincsen túljátszva, Ron Miles és Sam Newsome kreativitásátol meg egyenesen padlót fognánk, ha Dave King dobolása nem tartana minket továbbra is a levegőben.

 

Nagyszerű koncert volt, köszönjük!

 

Előadók:

Reid Anderson – nagybőgő

Ethan Iverson – zongora

Dave King – dob

Tim Berne – alt szaxofon

Sam Newsome – szoprán szaxofon

Ron Miles – kürt