Főkép

A zene széles spektumára is nyitott Trafó egy látszólag merész húzással egy rendkívül friss produkciót kevert össze azoknak, akik szerda este ellátogattak Chris Dave koncertjére: a keverés a zenei stílusok hívószavaiban és az előzenekarként meghívott magyar formáció, az Amoeba színpadra léptetésében állt. A hívószavak és a Trafó oldalán Chris Dave videói nagyrészt a hip-hop köré épültek, amely biztosította a részben állóhelyessé alakított belső tér telítettségét, de hogy a jazz kedvelő közönséget se riasszák el, nem felejtették el megemlíteni Chris Dave együttműködését Kenny Garrett-el sem, a legendás alt szaxofonos mögött játszó tinédzser virtuózról.
 
Az utóbbi mézesmadzag, na és persze az, hogy a szaxofonnal, gitárral és basszusgitárral kvartetté kiegészülő Dave csapata feltehetően nem playback-re jön játszani, működött a „másik” közönség számára is, de öröm volt azt is látni, hogy az Amoeba is képes volt megmozgatni a saját rajongóit, és a nagyobb közönséggel való interakció lehetőségét, az új hallgatóság által keltett izgalmat képes volt pozitív energiákká alakítani.
 
Az Amoeba produkciója nagyon dinamikus és előre mutató volt, amelyet árnyaltan egészített ki a VJ munkája. A képi világ nem elvonta a figyelmet a zenéről, hanem harmonikusan oldotta vagy oldódott fel benne, kiváló munka volt.
 
A Drumhedz koncertje alatt Chris Dave mindössze egyszer beszélt, az elején, amikor közölte, hogy a következő előadásukat úgy képzeljük el, mintha bemennénk egy lemezboltba, és izgalomtól felhevülten kapkodnánk fel az egyik korongot a másik után, hogy megtudjuk melyik micsoda.  
 
A legendás John Coltrane „Giant Steps” szerzeménye akadt elsőként a kezünkbe. Az előadás összhangja és virtuozitása azonnal nyilvánvalóvá vált, és ahogyan Herbie Hancock „Actual Proof”-jára kanyarodtak, a muzikalitás is előtérbe került. A gitáros Isaiah Sharkey anélkül képes kísérni az egyszerű 4/4-ből 5/4-re, majd 3/4-re váltó témát a szólók alatt is, hogy az egyszerre dinamikus és lágy, akkordjátéka pedig a következő témaváltásnál ennél kifinomultabb nem is lehetne, amit aztán Kebbie Williams extatikussá fokoz szabad szaxofonjátékával. Jermaine Williams basszusgitáron végig képes a muzsika központi oszlopa maradni, miközben Chris Dave elkezdi tördelni a zene gerincét alkotó ritmusokat extra fémesen szóló, időnként visszhang és más effektekkel megbolondított dobfelszerelésén.
 
Sharkey arpeggio játéka helyenként elég iskolásan szól, viszont egyik enyhén torzított gitárszólója alatt egy pillanatra „elhúz a világ”. Létrejön valami olyan hangzás, amely nem csak Sharkey saját afroamerikai gyökereiből és a fiatal gitárost ért zenei hatásokból táplálkozik, hanem egyben valami újszerűt táplál, amely nem csak integrál, hanem maga mögött is hagy minden iskolát és tradíciót, hogy valami egyedülállót alkosson.
 
Kebbie Williams fuvolán is színez, de Mike Stern „Mood Swings” darabját tenoron fújja el uniszónóban a gitárossal. Dave mindvégig partner, nem játszik semmit sem túl, viszont amikor ő kerül reflektorfénybe nincs az a heavy metal dobos, aki olyan lábtechnikával és tempóval lenne képes alapot építeni, amelyet Dave aztán a poliritmizált ütéseivel tagol egy teljesen váratlan szerkezetté.
 
Az egész, egy pillanatnyi szünet vagy megállás nélkül játszott koncertre az intenzív érzelmi túlfűtöttség jellemző, amelyet képesek állandóan fokozni és amikor a „Hey Joe” bevezető riffje felhangzik egyszerre csak felrobban a Trafó – nézték, hogy még tényleg ott van-e a helyén?
 
Fantasztikus este, nagyszerű érzékkel szervezett koncert és hihetetlenül közvetlen, szimpatikus muzsikusok, akikkel le lehet ülni egyet whiskyzni a ’gig’ után és akikkel mind el lehet beszélgetni, miről másról, mint róluk és a zenéről.
 
Fellépők:
Chris Dave and the Drumheadz
Jermaine Williams – basszusgitár
Kebbi Williams – szaxofon
Isaiah Sharkey – gitár
Chris Dave – dob
 
Amoeba
Sabák Péter - basszusgitár, szintetizátor, szempler, vokál
Sági Vanis Viktor - gitár, szempler
Bognár Szabolcs - rhodes, effektek
Boros Levente - dob, szintetizátor