Főkép Heath Ledger, az ausztrál színész e film forgatása idején halt meg, és a Monty Python csoportból is ismert rendező, Terry Gilliam végül három másik kiváló színésszel helyettesítette Ledger-t, akik maguk is legalább akkora sztárok – filmbéli felbukkanásuk sorrendjében: Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell.

Már ennyi is elég kellene, hogy legyen a kasszasikerhez, csakhogy Gilliam filmjei nem a nagyközönségnek készülnek, így akik azért vettek rá jegyet, mert odáig voltak Heath az utolsó Batman filmben nyújtott döbbenetes Joker-alakításáért, azok közül sokan csalódtak – ahogy hallom, nem kevés néző hagyta el a termet a film vége előtt.
 
Olvastam véleményeket, hogy aki nincs képben Gilliam filmjeivel kapcsolatban, azt könnyen sokkolhatja ez az „agymenés”, de nekem az volt az érzésem, hogy nem művészi érzék meg Monty Python-on való szocializálódás kell ide, még csak nem is különösebb műveltség (noha mindezek jól jönnek, hogy az ember fogjon legalább valamennyit a filmbe pakolt töméntelen sok utalásból és szimbólumból), hanem élettapasztalat, Uram bocsá’ érettség.

És ezt nem nagyzolásból mondom, egyszerűen aki nem élt még meg bizonyos dolgokat, az nem fog érteni kulcsmotívumokat, és ez nem őt minősíti, egyszerűen csak így van. Meg amúgy is olyan film ez, amit jó párszor meg kell nézni, annyi mindent tettek bele.
 
Sokan úgy vélik, a történetben sok a  logikai hiba, bukkanó, meg követhetetlen, meg ilyesmik. Lehet, hogy igazuk van, én sem értettem mindent. De itt alighanem minden filmkockának üzenete van, mind külön műalkotás, és ezáltal messze többről van szó, mint szimplán a sztori.

Adott ez az ezeréves, alkoholista mutatványos, Dr. Parnassus (Christopher Plummer), aki egykoron alkut kötött az ördöggel. A patás most eljött behajtani azt, amiben megállapodtak, konkrétan a doktor lányát, amint az betölti a 16. életévét – márpedig addig már csak 3 nap van hátra.

Ámde a pokolbéli úr, akit a zenészként is zseniális Tom Waits játszik valami hátborzongatóan emlékezetesen (az a hang, te jó Isten!), és aki megszállott szerencsejátékos, újabb alkut ajánl Parnassus-nak: ha a fennmaradó időn belül nála előbb szed össze 5 lelket, akkor a lánya megszabadul.

Ehhez még jön a kicsiny társulat többi tagja: egy törpe, valamint egy hajdan az utcáról felszedett árva legény, aki titkon szerelmes a porcelánbaba arcú leányba, Valentinába (Lily Cole), továbbá egy fickó, akit megmentenek a kötél általi haláltól egy hídon.
Őt játssza Heath Ledger, s amennyi még életébe belefért, igen kiválóan. Ő is szélhámos, ámde segít Parnassus-nak, hogy a XXI. század Londonjában már senkit nem érdeklő mutatványos szekeréből olyan látványosság legyen, amire boldogan áldoznak a nézők.
 
A film egy eléggé direkt, hovatovább akár szájbarágós vonala társadalomkritika, afölötti merengés, hogy a népek már rohadtul nem vevők a mesékre, a kreativitásra, meg hasonlókra, amikről Gilliammel együtt vallom, hogy embervoltunk igen fontos ismérvei.

Itt meg lehet jegyezni, hogy ez a rendező részéről önvallomás, ahogy bizonyára a doktor figurája az ő alteregója. Akár. Egyúttal rajta keresztül az öregedést is ábrázolja, meg általában véve a múlt mára tényleg múlttá váló értékeit, de egyszersmind hibáit is, stb.

Ugyanakkor a szememben van a filmnek egy olyan szintje is, ami a felnőtté válásról szól. Valentina 16 évesen már nem gyerek, hanem szépséges nő, akit apja nem etethet tovább a hülyeségeivel, aki már a saját életét akarja élni, ami megint csak nézőpont kérdése, hogy normális élet lesz-e.

Mindenesetre a film vége nevezhető kaotikusnak, nehezen értelmezhetőnek, de happy endnek csak akkor, ha úgy fogjuk fel, hogy... no de csak nem rontom el a szórakozást.
Egyébként szerintem túlságosan is borúlátó, nem mintha nem lenne meg rá minden oka, épp csak egy ilyen határtalan képzelő- és teremtőerővel bíró embertől, mint Gilliam, bizony többet várnék a tekintetben, hogy csak van valami remény, meg megoldás, meg ilyenek...
 
A film látványvilága páratlan, bizonyos tekintetben 3D, és beleölt dollárhegyek nélkül is veri az Avatar-t, de fölösleges is összehasonlítgatni, mert teljesen más.
(Én ugyan kiállok amellett, hogy akármilyen gyenge vagy sablonos legyen is az Avatar sztorija, azért csak került bele valamirevaló mondanivaló, de ilyen szempontból egy lapon sem lehet emlegetni Gilliam filmjével.)

Egész sor döbbenetes, óriási jelenet van benne (nyilván főleg az elvarázsolt, tükrön túli részeknél, de amúgy is), sok köztük önmagában is megállja a helyét, emblematikus és idézni való.
Egyetlenegyet emelnék ki, ami azzal hökkenti meg a nézőt, hogy annyira Monty Python-os: az a rendőr-musical rész, azon nagyon kellett nevetnem. Pedig amúgy messze nem vidám a film, jóhogy.
 
Ami Heath helyettesítését illeti, az többnyire jól sikerült, de csak azért, mert halálakor már felvették a valós világban játszódó részeket, és csak a képzeletbeli jeleneteknél kellett a három beugró fickót használni.
Ez meg így még ad is valami külön pluszt, csavart a sztorinak, meg persze újabb vaskos feladványokat a nézőnek.

Akiben a film megtekintése után talán inkább tudatalatti szinten fog még dolgozni a sok-sok minden, amit látott, és aminek egészét Gilliamen kívül talán senki más nem foghatja fel.

Cserébe adhat egy lökést a film ahhoz, hogy az ember elfilózzon azon, ő milyen világba kerülne, ha átlépne azon a tükrön. Vagy kedvet kaphat tőle egy jó kis álmodozáshoz, vagy hogy elővegyen valami régi meséskönyvet.
Meg különben mindenkinek ajánlom, aki szereti Tim Burton-től a Nagy hal-at, a Gaiman-McKean-féle Tükörálarc-ot, netán Lewis Carroll Alice csoda/tükörországban történeteit, ők már alapból elég edzettek Gilliam dolgaira.
 
Nem mondom, hogy 100%-os, hibátlan alkotás ez a film. Nem lehetett az Ledger halála miatt, de talán így is van rendjén. Talán nem is kell annak lennie. Gilliam így is varázsolt, nem csak bűvészkedett.