FőképMielőtt elkezdtem olvasni, többen mondták, hogy többféleképpen olvasható: sima kalandregényként, szociológiai műként, vagy akár Robert Michael Ballantyne (1825–1894) Korallsziget című ifjúsági kalandregényének szatirikus parafrázisaként. Nos, én egyiknek sem olvastam.

Az először 1954-ben megjelent regény bennem Philip Zimbaro szociálpszichológus az amerikai Stanford Egyetem pszichológia tanszékének alagsorában elvégzett börtönkísérletét elevenítette fel, ami arra mutatott rá, hogy a megszokott környezetből való kiemelés nagyon rövid idő alatt kimossa az emberekből az addigi életük során tanultakat: felfüggeszti az emberi értékeket, kikezdi az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legagresszívebb oldalát hozza felszínre. Amikor bizonyos egyedek úgy kezelnek másokat, mintha azok hitvány állatok lennének, amikor örömüket lelik a kegyetlenségben, míg a többiek a kiszolgáltatottság és a megaláztatás legsötétebb bugyraiba zuhannak, akkor azt a kísérletet fel kellett függeszteni, mert az események kicsúsztak a kísérletet végzők irányítása alól. Olyan érzelmek és indulatok szabadultak el, amik iszonyattal töltöttek el mindenkit. Ezt dolgozta fel az Oliver Hirschbiegel rendezésében készült A kísérlet című film is.

De térjünk vissza Golding regényéhez. Ebben az esetben gyerekekről van szó, akiket nem zárt helyre, hanem egy lakatlan szigetre „zárunk be”. Ez már önmagában is arra irányítja a szociálpszichológia iránt érdeklődők figyelmét, hogy az eseményeknek ezt az aspektusát vegyék figyelembe. A sokak által lenézett tudományág tárgya a társas befolyásolás, vagyis az egyik embernek vagy csoportnak a másikra gyakorolt befolyása. Ennek legszélsőségesebb formája a fizikai megsemmisítés, vagy ennek kísérlete, vágya. Ez Golding regényében is fontos szerepet kap, amikor Jack nem hajlandó engedelmeskedni a megválasztott vezérnek, Ralphnak, ezért önkényesen vezérré nyilvánítja magát, aki nem csak nyavalyog azon, hogy tenni kéne valamit, hanem tesz is. Valamit, ami szerinte jó. Azzal nem foglalkozik, hogy ezzel mennyire eltávolodik a társadalomban általános elfogadott normáktól, hiszen a civilizáció messze van, és egyébként is: maszk van rajta, ami jelen esetben azt a cselekedetektől, illetve azok következményétől való eltávolodást, elhatárolódást szimbolizálja, ami olyannyira jellemző az emberekre.

Hosszú órákon keresztül lehetne beszélgetni arról, mi mit jelent vagy szimbolizál a regényben. Amit eddig leírtam, az az önmagammal folytatott beszélgetés rövidített változata. Nem szóltam benne Röfi szerepéről, ami pedig nem elhanyagolható; nem tettem említést a kagylóról, ami szintén központi szerepet kap a történetben; de még csak azt sem említettem, hogy miféle félelmek válthatják ki a szereplők agresszivitását és pusztítási vágyát - pedig ezek is nagyon fontos dolgok. Mégsem ezekre helyeztem a hangsúlyt. Ez az én választásom, az én értelmezésem. Lehet, hogy bizonyos dolgokban nem egyezik az általános véleménnyel, lehet, hogy egy-két helyen tévedek, de akkor is ezt jelenti nekem Golding regénye, és egyértelműen arra figyelmeztet, hogy nekem, az egyénnek mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy megőrizzem emberségemet.

Lehet, hogy kis porszem vagyok a világ körforgásában, de sok ilyen porszem – hitem szerint – csodákra képes. William Golding is hitt ebben (vagy legalábbis valami ehhez hasonlóban), hiszen így szól ars poeticája: „A legnagyobb gyönyörűség – szerintem – nem a kéj, vagy nem is a geometria. Egyszerűen az, hogy megértünk valamit. És az, ha sikerül elérnünk, hogy az emberek megértsék tulajdon emberségüket… igen, tulajdonképpen ez is az író dolga.”

Kapcsolódó írás:Sam Taylor: Erdő Köztársaság

A szerző életrajza