2013 legmaradandóbb zenei élményei

Zenét hallgatni mindenkit szeret – még az ekultura.hu szerkesztősége is. Rádióban, lemezről, videókat nézegetve, szinte mindegy is: csupán a fülbemászó dallam, az emlékezetes hangzás, a különleges zenei élmény a fontos.

Így év végén tehát azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2013-as év legmaradandóbb zenei élményei – legyen szó új vagy régebbi lemezről, esetleg különálló dalról, ami számunkra 2013-at jelentette. Nem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket. Az „eredményre” tekintve úgy tűnik, elég széles palettáról válogatott mindenki: metáltól elektro-country-n klasszikus zenéig, magyar és külföldi előadó egyaránt minden megtalálható a „győztesek” között.

 

Bauman Tamás

 

James Cotton: This is James Cotton (CD)

 

Idén rengeteg jó rock- és metal albummal találkoztam, ami vagy teljesen új, vagy mondjuk évek (esetleg évtizedek) óta létezik, de én most jutottam el odáig (érdeklődés, figyelem vagy egyszerűen idő terén), hogy meghallgassam. És ilyenkor, év végén visszanézve, nehéz közülük egyet választani. Persze, vannak, amik kiesnek, mert annyira nem ragadtak meg, de marad épp elég, amik meg rendszeresen (néha egy-egy aktuális cikk tárgyául szolgáló album kontójára), újra és újra előkerülnek. És lehet, hogy tudnék választani egyet közülük, de igazából nem akarok, és erre van egy nagyon jó kifogásom is: annak ellenére, hogy az időm túlnyomó részében a rock- és metal szcénán belül mozgok, idén egy legendás, és a blues történetét nagyban meghatározó ember elérte azt, hogy ne csak néha hallgassak meg véletlenszerűen egy blues lemezt, hanem igenis, jobban figyeljek oda erre a műfajra. Figyeljek oda, mert jó. Mert tartalmas. Mert zeneileg épp úgy meg tud ragadni, akár egy jó rock dal. Mert a szájharmonika ebben a kicsit borús, gyakran depressziós fekete zenében iszonyatos mélyre tudja magát ásni az emberben. Mert nem csak a rockzene az, ami tud lázadni, magába szippantani és teljesen „elvarázsolni”. Persze lehet, hogy jövő ilyenkor már mást mondok majd kedvenc blues albumomnak, de hogy ez szerettette meg velem igazán, az mindig is ennek az érdeme marad.

 

Bodor Máté

 

P!nk – Nate Ruess: Just Give Me a Reason

 

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy nagy zeneszakértő, s nem vagyok nagy zenefogyasztó; max rádió. Ezért is csak számokban gondolkodtam, s nagyon nehéz volt leszűkítenem a jó számok listáját. P!nk mindig is nagy kedvenc volt, erre az év elején jött a „Just Give Me a Reason”, a maga fülbemászó dallamaival, nagyszerűségével. Napokig szinte csak ezt hallgattam. Nem tudom pontosan miért a kedvenc, de belefészkelte magát az elmémbe. Csak egy ok kellene, de hát nem tudom megmondani…

 

 

Débali

 

Five Finger Death Punch: Wrong Side Of Heaven & A Rightous Side Of Hell – Vol 1. & 2. (CD)

 

Ez egy dupla lemez, csak néhány hónap késéssel került a boltok polcaira. Ennek nyilván financiális okai is vannak, és nem is akarták leterheli a hallgatóságot. Ugyanis tény, hogy sokat hallgatva kicsit egysíkúak a dalok, viszont piszok erős dallamokat présel ki magából az énekes, Ivan Moody, és a pincébe lehangolt, betonozós riffekre rendkívül emlékezetes refréneket pirít oda. Slágermetál a javából, viszont a brutkó gitártémák és néhol hörgős énektémák miatt nem kell egy puhány dologra gondolni.

 

 

 

Galamb Zoltán

 

Antonín Dvořák: Violin Concerto (CD)

 

Elsőre azt hihetné az ember, hogy Dvořák lerágott csont, Anne-Sophie Mutternek és a Berlini Filharmonikusoknak mégis sikerült olyan eleven és lendületes értelmezésben megszólaltatniuk a hegedűversenyt és még két rövidebb szimfonikus darabot, hogy új felvételükkel jóformán új életet leheltek a jól ismert művekbe. A zene szilaj, vidám, fülbemászó, mégis mindvégig ízléses, Mutter játéka pedig maga a csoda. A ráadás ugyancsak ismert és ellenállhatatlan, a Niagara magasztossága ellensúlyozza benne a népies dallamok játékosságát. Ha egy kis felüdülésre vágyom, ez is egészen biztosan egyike lesz azoknak a lemezeknek, amelyekért szinte automatikusan nyúlni fogok.

 

Galgóczi Tamás

 

Eight Bells: The Captain’s Daughter (CD)

 

Év közben nem tűnt fel, hogy ennyi új lemezt hallgattam, viszont amikor most végignéztem a listát, meglepően kevés került a kiemelkedő kategóriába. Azért nem volt egyszerű a döntés, mivel a tízéves Arkona koncertalbum, vagy a Russkaja energiabombája eléggé belopta magát a szívembe. Vagy ott vannak a worldmusic kiadványok – de végül az Eight Bells trió elborult, kísérletezős, összhatásában mégis emlékezetes korongját választottam. Ezt az albumot érdemes különböző időpontokban hallgatni (lefekvés előtt a sötétben, vasárnap délutáni napsütésben, vacsora előtt), egyrészt mert tényleg komplex a zene, mindig van mit felfedezni benne, másrészt mert tényleg különféle hangulatokkal bír. A The Captain’s Daughter című albumon érződik, hogy zeneszerzés közben nagyon sokat jammeltek a tagok, és részben ennek köszönhetően lett ilyen különleges, egyedi mind a zene, mind a hangulat, aminél nem érzem túlzásnak az expresszionizmus felemlegetését.

 

Galgóczi Móni

 

Joe Cocker: Fire It Up (CD)

 

Először megpróbáltam a lemezt háttérként hallgatni, de nem igazán sikerült, mert minden egyes dalban akadt valami, amire felkaptam a fejem, és nem tudtam folytatni azt, amit éppen csináltam. Pedig nincs benne semmi újdonság, extra, vagy különleges, viszont amikor hallgatom, soha nem bírom ki riszálás nélkül, ráadásul mindig képes feltölteni energiával, talán jobban is, mint egy erős kávé vagy egy ízletes zöld tea. Emellett pedig megadja nekem az otthon, a melegség és a biztonság illúzióját, amire ebben a mostani világban talán jobban szükségem van, mint valaha. Szeretem, hogy Joe Cocker nem akar más lenni, mint ami, nem akar megfelelni a rajongók vélt vagy valós elvárásainak, viszont egy jottányit sem enged a minőségből. És ez így van jól.

 

Hegyi Zoltán

 

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint: Lifelover (CD)

 

Két egymásra hihetetlen érzékkel és bátorsággal kattanó zenész. Egymásnak pattogtatott ritmusokra fűzött dallamok. Ahol csak végén tűnik fel, mennyire nem tűnt fel: két játékos szövi a zenei varázsszőnyeget; ahol nem hiányzik a hangokat körbeédesgető többi hang – ahol két ember játéka a zenekar. Párom és tettestársam fordítgatja nekem a szabad idejében a szövegeit – ritkán éreztem ennyire a súlyát a nyelvtudás hiányának, mint ezt a zenét hallgatva. Ha valaki így mond nekem valamit, ha ilyen varázslatos a „hogyan”; akkor tudnom kell, mit mond, miért mondja. Szívügyem. Hallgassátok meg!

 

Kovács Tímea

 

Vad Fruttik: Darabok (CD)

 

Három év telt el a zenekar legutóbbi, s eddigi legsikeresebb albuma, a Fénystopposok óta - a Fruttik e három év alatt barátságos kis alterbandából igazi fesztiválkedvenc lett: ma már simán megtöltenek egy kisebb stadiont sikoltozó tinilányokkal, számaikat orrvérzésig játssza az MR2, és minimum három szerzeményük esélyes arra, hogy afféle „nemzedéki himnusszá” váljon idővel, mint jó egy évtizede a „Most múlik pontosan”. Mivel a sikítozó tinilány-korszakból már jócskán kinőttem, fesztiválokra sem járok, és a Fruttikat alapvetően nem az elektronikus zenéért, hanem brutálisan őszinte, olykor ön- és közveszélyes dalszövegeikért szeretem, egyszerre tűkön ülve és némi aggodalommal vártam az új lemezt – mit tagadjam, tartottam attól, hogy a „felkapottság” épp eme őszinteség rovására megy. Nem kellett volna. A lemez a megjelenés napján beköltözött a lejátszómba, és azóta se hajlandó elhagyni vackát. Elmélyültebb, érettebb, mondhatni, halkabb ez az album, mint a korábbiak, kevesebb „ordítós” slágerrel, több melankóliával. Nem mondom, hogy az év legjobb lemeze (ahhoz túl kevés friss zenét hallgatok, hogy ilyet mondhassak), de ezt vártam a legjobban, és nem okozott csalódást.

 

Kökény Pali

 

Vampire Weekend: Modern Vampires of the City (CD)

 

A Vampire Weekend a harmadik lemezével ismét az elevenünkbe vágott. Bár az első pár hallgatásnál még nem esett le, hogy a New York-i indie rock zenekar idén megint csak megcsinálta az év lemezét, később szépen a helyére került minden, és bár a kezdeti lendületet az évek alatt az ő esetükben is felváltotta egyfajta komolyabb és érettebb hangvétel, ez semmit se von le a zene értékéből. És abból a tényből sem, hogy ennél a lemeznél jobban idén egyetlen másik album se tudott hitelesebben szólni egy (nagy)városi, 20 és 30 év közötti fiatal lelkivilágáról, szorongásairól, félelmeiről és örömeiről. Lediplomáztunk, felnőttünk, álmodoztunk, szerettünk, csalódtunk. És akkor most hol van a beígért nagybetűs élet? „The gloves are off, the wisdom teeth are out” – énekli Ezra Koenig a „Step” című dalban. Mi pedig, barátaim, ugyanúgy nevetve rettegünk mindentől.

 

Mezei Attila

 

Motörhead: Aftershock (CD)

 

Egy szuper, igazi, hamisítatlan, erre vártam, „ezért érdemes élni” lemez. Lemmy és bandája ismét megmutatta ország-világnak, hogy öreg rocker nem vén rocker. Összerittyentettek egy olyan anyagot, ami garantáltan áramütésként éri a hallgatót és az ismét ráébred, hogy messze nincs vége még a rock and rollnak. Lehet hiper-szuperlatívuszokban beszélni róla, de teljesen felesleges. Ezt hallgatni kell és kész. És hallgatom is minden nap, amikor csak tudom. Többször. Sokszor.

 

Németh Zsófia

 

Arctic Monkeys: AM (CD)

 

Töménytelen mennyiségű zenét hallgatok, de vannak régi kedvencek, amiket újra és újra előveszek. Mégis, az ekultura.hu év végi összesítésének kapcsán az Arctic Monkeys albuma ugrott be. Tőlem azért korszakalkotó szerelem ez az album, mert korábban ki nem állhattam őket, égnek állt a hátamon a szőr a számaiktól. Egyszer csak jött az AM albumról az első vezető sláger „R U Mine?” címmel és teljesen elvesztettem az eszemet tőle (jó értelemben). Igazi ereszed el a hajamat, felpörgetős sláger, amire a hajadat rázva lehet tombolni. Külön tetszik, hogy az albumon többször is felbukkannak ugyanazok a gitárriffek és akkordok, másféle variációban, szinte körülölelik a dalokat, mint valami puha, meleg, ismerős takaró, megteremtve ezzel a számok közötti kohéziót. Igény szerint találunk rajta pörgős, nyugisabb, vagy éppen sörrel a kezünkben, házibulin a sarokban mélázós számokat is, de a legjobb mégis az, hogy minden dal, valamiféle sajátos belső ritmussal rendelkezik, amire ha sikerül ráhangolódnunk, többé nem ereszt minket.

 

Szabó Dominik

 

Daft Punk: Random Access Memories (CD)

 

Meghallgattam egyszer és nem tetszett. Meghallgattam még egyszer és még mindig nem tetszett. Aztán amikor már ötödjére-hatodjára játszottam le az albumot, egyszerre megtalált magának (azt viszont meg ne kérdezze valaki, hogy miért hallgattam meg ennyiszer, mert nem tudok rá válaszolni). És azóta is hetente egyszer-kétszer biztos előkerül a lejátszómon – ám szigorúan csak éjjel 11 óra után. Pedig a lehető legkevésbé érdekelnek a hetvenes évek diszkózenéi, a Daft Punk mégis újra és újra a hatása alá von. Hogy ez az ügyes ritmusoknak, a szomorú robot énekhangjának vagy épp valami másnak köszönhető, én nem tudom, mindenesetre ez a melankolikus, szomorú, hihetetlenül érzelemgazdag zene rabul ejtett. Voltak ennél sokkal színesebb, izgalmasabb, energiadúsabb vagy meglepőbb lemezek is 2013-ban, mégsincs más, aminél ennyire érezném a késztetést, hogy visszatérjek a dalaihoz.

 

Szakácsi Angelika

 

Skillett: Rise (CD)

 

Lehetetlen vállalkozásnak tűnik megtalálni azt, ami a leg… ha zenéről van szó, mert mindig akad egy lemez, amit várok, hogy aztán rongyosra hallgassam, és mindig vannak olyan dalok, amelyek később egy-egy emlék részévé válnak. Így inkább azt mondanám, melyik együttesre figyeltem fel idén, hogy aztán végül a komplett diszkográfia beszerzésébe torkolljon az örömteli felfedezés: A Skillett Sick of It című videója teljesen véletlenül keveredett elém, de olyannyira passzoltam pillanatnyi hangulatomhoz, hogy utánanéztem a bandának. Innen már csak egy ugrás volt a 2013-as albumuk, a Rise beszerzése, amelyben nagyon tetszik, hogy nem csupán tizenkét dal együttese, hanem a számokat egymás után hallgatva egy történetet is elmesél. Ezt a lemezt pedig szépen követték a korábbiak is, mert a véletlenből egy új kedvenc született.

 

Tóth Éva

 

Imagine Dragons: Night Visions (CD)

 

Nem vagyok egy nagy zenehallgató, nem keresem mániákusan az új albumokat, még rádiót sem igazán hallgatok, de ennek ellenére vannak dallamok, amelyek bemásznak a fejembe, és nem tudom őket kikergetni onnan. Az Imagine Dragons Night Visions című albuma hónapok óta a zenehallgatásom állandó alapját jelenti, és nem bírok vele betelni. Az egész megszállottságomat az A burok című filmnek köszönhetem, illetve a végefőcím zenének, amely nem más, mint az említett lemez „Radioactive” című remekműve. Belehallgatva az album többi részébe, majd újra és újra elmerülve a dallamokban, fokozatosan lettek újabb és újabb kedvenceim, míg a végén odáig jutottam, hogy imádom az egészet, és azóta sem tudom megunni a változatos és fülbe mászó szerzeményeket. Annak csak örülök, hogy a véleményemmel nem vagyok egyedül, mert bár az oldalra nem én írtam a korongról az ajánlót, de minden szavával egyetértek és magam sem tudtam volna jobban kifejezni és kifejteni az albummal kapcsolatos érzéseimet.

 

Uzseka Norbert

 

Bálnalovas: Holdraforgó (CD)

 

Voltak jófajta zenék 2013-ban is, de inkább a régi kedvencek részéről – az újak közül csak kevés tudott most megfogni. Ezek egyikét emelném itt ki, a Bálnalovas Holdraforgó című első lemezét. De ez sem teljesen új formáció: a csapat motorja ugyanis az a Polonkai Tamás, akire az egri Polly Is Deadből emlékezhetnek a hazai underground rockéletet rég ismerő kevesek. Polon és társai amolyan grunge/Tool mixtúrát játszanak, mely zeneileg nem is különösebben újító, viszont egyrészt remek dalaik és emlékezetes dallamaik vannak, másrészt a lemezt olyan pozitív hangulat hatja át, amihez foghatót nemigen találni máshol. Érződik rajta a távol-keleti filozófiák-vallások hatása, de ettől függetlenül is olyan az album, mint amikor süt rád a Nap, és érzed, mint lüktet az élet az ereidben. És még le is tölthető.

 

Windbrechtinger Rudolf

 

Avicii: Wake Me Up

 

2013 zeneélményéről írva mindenképpen egyetlen dal kiválasztásánál maradnék, ugyanis sem szakértője, sem teljes ismerője nem vagyok a témának – inkább kizárólag élvezője –, ezért tartózkodnék legjobb lemez kiválasztásától. Dalról beszélve pedig amolyan „az év slágere” kategória 2013-as győztesének Avicii „Wake Me Up” című dalát tartom, és bár valószínűleg ez fantáziátlan és kommersz választásnak tűnik, de több oka is van. Nemcsak azért erre esett a választásom, mert balatoni nyári napok emlékét vetíti elém, mert az egyéves unokaöcsém kedvenc dala, vagy mert kiemelkedően színvonalas vokál (Aloe Blacc hangját dicséri) fedezhető fel benne, hanem mert kategóriájában valami újat jelent, számomra mindenképpen. A világ egyik legismertebb, legnépszerűbb és leginkább körülrajongott dj-jeként Avicii ugyanis meg merte lépni azt, hogy valami újat, korábbi stílusától idegent hozzon be a dalba, és egyúttal az elektronikus zenébe, a countryt. Nyilvánvalóan a country szakavatott kedvelői méretes kavicsokkal dobálnának meg ezt olvasva, mégis country-s vonásokat fedezhetünk fel a végeredményben, valami újat létrehozva ezzel. Ennek hatása azóta is érződik, elég csak Avicii másik, „Hey Brother”című dalára, vagy az általam amúgy a legkevésbé sem kedvelt – sőt! – két előadó, Pitbull és Kesha közös dalára, a „Timber”-re gondolnunk, a hatás letagadhatatlan.