FőképVannak előadók és zenekarok, akikkel kerülgetjük egymást… Ha hallom a dalaikat a rádióban, nem kapcsolok el, mégis hiányzik az a nüansznyi plusz, ami miatt meghallgatnám egy teljes lemezüket. Így volt mindez Pinkkel kapcsolatban is, egészen addig, amíg valahogy bele nem futottam a legutóbbi koncert DVD-jébe. Ugyanis az Ausztráliában rögzített koncert egyből levett a lábamról, és tudatosította bennem, hogy hiba nem odafigyelni az amerikai énekesnő produktumaira, és azóta igyekszem lehetőségeimhez mérten követni, mikor mivel rukkol elő a vadóc hölgy.

Pink szépen lassan, fokozatosan lett az egyik első számú pop/rock énekesnő. Több mint 40 millió eladott lemezzel a háta mögött, és megannyi világslágerrel vált a mainstream zene egyik megkerülhetetlen mérföldkövévé. Pink nyáron adott életet Carey Hart amerikai motokrossz-versenyzővel közös kislányának, emiatt, érthető okokból visszavonult az aktív zenéléstől egy időre, és a gyermeknevelés töltötte ki a mindennapjait. Persze ezt is nagyon okosan bonyolította le, ugyanis nagyjából egy időben azzal, hogy 2010 őszén bejelentette terhességét, kiadta válogatáslemezét, amellyel sikerült „kihúznia” az anyaszerepes időszakot. Nem is volt ez olyan nehéz feladat, hiszen az ezen található két új szerzemény („Raise Your Glass” és „F*ckin Perfect”) akkora sikerek lettek világszerte, hogy semmi sem siettette a tervezettnél hamarabb történő visszatérést.

Idén nyáron olvastam egy interjút vele, amelyben bejelentette, hogy szeptemberre várható a vadonatúj sorlemeze, és júliusban hozták nyilvánosságra az album előfutárát, az első single-t, a „Blow Me (One Last Kiss)”-t. Nálam el is érte a célját: felhívta a figyelmemet, hogy hamarosan lemez érkezik, és tekintve, hogy ez egy igen jól sikerült, pofás nóta, kíváncsian vártam a megjelenést és az egész dalcsokrot. A tempós dalt sikerült pontosan elhelyezni a pop, a soft rock és a dance igen vékony határmezsgyéjén. A producer, aki segített Pinknek ennél a szerzeménynél, az a Greg Kurstin volt, aki olyan előadók dalai felett atyáskodott, mint Kylie Minogue, Britney Spears vagy éppen Kelly Clarkson. Utóbbi hölgy neve még említésre kerül a későbbiekben is…



A szám sikerrel debütált a világ különféle slágerlistáin, tehát az énekesnő iránti szimpátia nem látszik lanyhulni.

Amikor kézhez kaptam a CD-t, nem sokat vártam a lejátszóba helyezéssel, ám igencsak meglepett az első néhány pillanat, amit hallottam. Az „Are We All We Are” kezdésénél komolyabban el kellett gondolkoznom, hogy biztosan jó lemezt tettem-e be, vagy hogy biztosan az van-e a CD-n, amit ígértek, ugyanis elektronikus zajok, nyekergések, kicsit dubstepes dolgok fogadtak, amelyek eléggé megleptek. Szerencsére alig fél percig tart mindez, majd kibontakozik belőle a dal, amely talán úgy jellemezhető, hogy egy keményebb rap/pop/rock darab, amely felférne akár egy Rihanna-albumra is. Természetesen a végére érve értelmet nyer a kezdése is, úgyhogy senki se rettenjen el tőle és kezdjen fejvesztett menekülésbe.

A már említett „Blow Me”-val egy olyan daltrió veszi kezdetét, amelyek annyira betonbiztos alapot szolgáltatnak az egész kiadványnak, hogy kis túlzással azt mondhatnám, ha a többi szám végképp hallgathatatlan lenne, ezekért akkor is érdemes lenne beszerezni a lemezt. A kissé elvontabb „Try” egészen alternatív rockos felhangokkal operál, és elsőre talán nem is működik, de érdemes adni neki még néhány esélyt, mert nagyon könnyen be tud fészkelődni később az agyba és kivakarhatatlanná válik onnan. A legfrissebb hírek szerint ebből lesz a második kislemezes, rádiós dal – nem véletlenül.



A „Just Give Me A Reason” lassú, zongorás, lírikus szám, hátborzongatóan hatásos zenei közeggel. Duettként adják elő azzal a Nate Ruess-szal, aki a fun nevezetű indie rock banda énekese, és akiknek a sikerdala („We Are Young”) néha még idehaza is elcsíphető némelyik rádióadón. Nem lennék meglepve, ha ez is klipesítésre kerülne, mert tényleg libabőrös pillanatokat tud okozni. Itt azt is bebizonyítja Pink, amit még elég sokszor a lemezen, hogy óriási dolgokat képes kihozni a hangjából.



Az igazi nyárias, kissé limonádés „Truelove”-ot, amelyben közreműködik a brit Lily Allen is, akár a Train is játszhatná. Engem zavar kissé az „oo-oo-oo”-zós rész a dalszövegben, de a hiba biztosan bennem van. Aztán felpörgetik a hangulatot a „How Come You’re Not Here”-rel, a rockos dalra borítékolható az ugrálás koncerteken. A „Slut Like You”-nak szerintem jópofa szövege lett, valahogy mégsem tudok vele megbarátkozni, mint ahogy a címadóval sem. Utóbbinál ismét inkább a dalszöveget tudnám kiemelni, mint a zenét. Hiába röfög benne a basszusgitár, nálam nem akar működni.

A gitáros-vonós „Beam Me Up”-ban Pink megint hatalmasat alakít, ezzel újfent ékes bizonyítékkal szolgál arra, hogy jóval több, mint egy átlagos, beszólogatós, trágárkodó énekesnő. A „Walk Of Shame”-mel újra felgyorsítják a tempót, nekem kicsit megint Kelly Clarkson munkássága jutott róla eszembe. Észrevehető, hogy Pink nem aludta át az elmúlt időszakot, és a gyermeknevelés mellett arra is odafigyelt, hogy milyen zenék és kik sikeresek, és ezért K.C. mellett Katy Perry vagy éppen az újkori Avril Lavigne hatása is tetten érhető az albumon. A „Here Comes The Weekend”-ben a rap és a rock kettőséé a főszerep, és nem más teszi tiszteletét a dalban egy kis pofázásra, mint Marshall Mathers, ismertebb nevén Eminem. Ezután ismét a pattogósabb pop felé vesszük az irányt a „Where Did The Beat Go?”-val, majd a lemez normál kiadását a filmzenés, teátrális „The Great Escape” lírája zárja. Létezik a lemeznek bővített kiadása is, amely azon verziók közé tartozik, amelyekre megéri beruházni, ugyanis nem koncertfelvételek, vagy demók kaptak helyet rajta, hanem további, jobbnál jobb szerzemények, gyorsabbak, lassabbak, vidámak és líraiak is.

Még csak éppen hogy kikerült a boltok polcaira a kiadvány, de pl. Ausztráliában máris dupla platinalemez, és az Egyesült Királyságban is a második helyen nyitott az összesített lemezeladási listán.

Összegzés:
Pink most sem okozott csalódást, és a kelleténél nekem egy kicsit talán gépiesebb, „műbb” hangzású lemezen nagyon odatette magát. A rockos, popos, diszkós, táncolható, vidám és szomorkás pillanatokkal egyaránt tarkított albumot talán úgy lehetne összefoglalni, hogy: kellőképpen dögös. A jelenkor követelményeinek maximálisan megfelelő stílusjegyekkel rendelkező lemez tovább fogja fényesíteni Pink eddig is ragyogó és magasan tündöklő csillagát!

Előadó:
Pink – ének

Közreműködő zenészek:
Nate Ruess (fun) – ének a „Just Give Me A Reason”-ben
Lily Allen – ének a „Truelove”-ban
Eminem – rap a „Here Comes the Weekend”-ben

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Are We All We Are
2. Blow Me (One Last Kiss)
3. Try
4. Just Give Me a Reason (duett Nate Ruess)
5. True Love (duett Lily Rose Cooper)
6. How Come You`re Not Here
7. Slut Like You
8. The Truth About Love
9. Beam Me Up
10. Walk of Shame
11. Here Comes the Weekend (duett Eminem)
12. Where Did the Beat Go?
13. The Great Escape
14. My Signature Move
15. Is This Thing On?
16. Run
17. Good Old Days

Diszkográfia:
Can`t Take Me Home (2000)
Missundaztood (2001)
Try This (2003)
I`m Not Dead (2006)
Funhouse (2009)
The Funhouse Tour - Live in Australia (koncert CD+DVD) (2009)
Greatest Hits... So Far!!! (válogatás) (2010)
The Truth About Love (2012)