Főkép

Úgy vélem, ezúttal nem árt némi felvezetés. Annak idején Amerikában volt egy SubArachnoid Space nevű együttes, akik pszichedelikus rockzenét játszottak 2009-es feloszlásukig. Az utolsó lemezük címe Eight Bells volt. Soha az életben nem hallottam még őket, és ez szerintem nem fog megváltozni, bőven elegendő számomra, ha a két hajdani tag következő zenekarával múlatom az időt.

 

Az ember általában akkor kerül nehéz helyzetbe, ha megkérdezik tőle, mégis, ez milyen zene. Erre nem olyan könnyű válaszolni, amikor Melynda Jackson gitárost/énekest erről kérdezték egy interjúban, akkor gyakorlatilag elkerülte az egyenes választ, megmondta mi nem (indie rock például), és azt hogy kiknek csinálják (akik szeretik a zenéjüket), és olyan kiindulási pontokat nevezett meg, mint rock és metal. De mivel ez gyakorlatilag bármi lehet, ami az utóbbi harminc évben kialakult a fémesebb zenék világában, jöjjön egy kis ízelítő. Előre szólok, ez nagyon messze van minden általam látott „normál” videótól, és érdemes HD minőségben megtekinteni.
 

Azt hiszem, abban egyetértünk, ez némileg elborult muzsika. Persze erre már akkor gyanakodik az ember, amikor kiderül, hogy a lemez címe nem Puskin művéhez kapcsolódik, hanem a tengereken használt kilencfarkú macskára, vagyis a korbácsra utal, azt „becézték” így a matrózok. Egy biztos, nők vannak a háttérben (rögtön ketten), mert empatikus megfontolásokból a négyszámos album nyitó tétele (Tributaries) kifejezetten hallgatóbarát lett. Kellőképpen rövid (alig több három percnél), nincs szöveg, ami elvonja a figyelmet a zenéről, és bőven belül van minden metalon nevelkedett ember tűrőképességén. A kezdeti határozott tempó egy idő után megváltozik, ettől kezdve kicsit doom, kicsit black, kicsit lassú, kicsit súlya van, és csak kicsit fura. Akár hosszúra nyúlt intrónak is gondolhatnánk, de nem, ez egy határozott ajtónyitás olyan irányba, ahová érdemes követni az együttest, de nagyjából talajvesztetten lebegünk zenei kísérletezésük farvizén – szóval csak úszóknak. Egy biztos, a trió nem azért játszik, hogy zenei anarchiával, kakofóniával zsibbasszon bennünket, hanem jól kiérlelt művészi elképzelésüket osztják meg velünk.
 
A következő tétel (Fate And Technology) szintén ígéretesen kezdődik és folytatódik. Kicsit mintha a kedvenceikből emeltek volna át részeket, de ettől még teljesen egyedi lesz az egész, köszönhetően annak, hogy következik egy tiszta, már-már éteri énekrész (Kris Force vendégszereplése az Amber Asylum együttesből), tökéletes összhangban az aláfestő gitárjátékkal. Majd zárásként az utolsó két percben Haley Westiener basszusgitáros torokhangú üvöltése és a bedurvult zene ad más dimenziót az egésznek, mintha felrobbanna az addig egyensúlyban lévő világ, és mindenki megőrülne. Nem csodálom, hogy ebből csináltak videoklipet.
 
Ezután következik egy kis korbácsolás (The Captain’s Daughter), ami ha lehet, még kísérletezősebbre sikerült, mint az előbbiek. Nem csak azért, mert a majd tizenhárom perces játékidőbe sokkal több effekt belefért, mint például a dob és a gitárok ellenpontozása, egymást kiegészítő játéka, vagy csak egyszerűen a különféle hangulatok. Azért van abban valami hátborzongató, ahová eljutnak a végére. Huh. Valaki a bálnák énekéhez hasonlította – igen, akár ez is benne lehet.
 
Zárásként pedig Charlotte Perkins Gilman egy magyarul „A sárga tapéta” címen megjelent novellája ihlette muzsikát kapunk, ami képes visszaadni azt a lassanként eluralkodó őrületet, vagy inkább paranoiát, amit az írás főszereplője megél.
 
Ezt az albumot érdemes különböző időpontokban hallgatni (lefekvés előtt a sötétben, vasárnap délutáni napsütésben, vacsora előtt), egyrészt mert tényleg komplex a zene, mindig van mit felfedezni benne, másrészt mert tényleg különféle hangulatokkal bír. A The Captain’s Daughter című albumon érződik, hogy zeneszerzés közben nagyon sokat jammeltek a tagok, és részben ennek köszönhetően lett ilyen különleges, egyedi mind a zene, mind a hangulat, aminél nem érzem túlzásnak az expresszionizmus felemlegetését, mert tényleg futó benyomások, érzések keverednek a kísérletezéssel. Nem tudom ezt miként lehet tovább vinni, de elsőre nagyon tetszik, csak így tovább.
 
Az együttes tagjai:
Melynda Jackson – gitár, ének
Haley Westiener – basszusgitár, ének
Christopher Van Huffel – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Tributaries
2. Fate And Technology
3. The Captain’s Daughter
4. Yellowed Wallpaper
 
Diszkográfia:
The Captain’s Daughter (2013)