Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

BraAgas: O ptácích a rybách (CD)

 

Akárcsak az általam kedvelt Flor De Toloache, a cseh BraAgas együttes is mindig az aktuális igénynek megfelelően változtatja a létszámát. Alapban négy hölgy lép színpadra, de szükség esetén, ketten-hárman gond nélkül csatlakoznak hozzájuk. Ha mindez nem lenne elegendő, akkor választhatunk, hogy világzenét vagy középkori muzsikát játszanak nekünk. Az idén tavasszal megjelent hatodik nagylemezükön a népzenéből továbbgondolt világzene került előtérbe, és ellentétben a korábbi albumokkal, melyeken spanyol, anatóliai, stb. zenei kalandozások hallhatóak, most cseh és morva népdalokat dolgoztak fel. A dalok kiválogatását egyszerre nehezítette és könnyítette az elképzelés, miszerint olyan történeteket keresnek, amelyek madarakról vagy halakról szólnak – végül azonban sikerült tizenhárom nótát felvenniük.

 

Az első meghallgatás után kicsit felemás érzésem volt, mert egyszerre éreztem szomorúnak, és ennek dacára felszabadultnak, vidámnak a zenét. A szöveget ismerete nélkül, pusztán a muzsika alapján alkotott véleményem azonban egyértelműen kedvező: tetszik az O ptácích a rybách című album. Úgy gondolom ezúttal sincs értelme bármelyik számot kiemelni a többi közül, mert nagyon egységes lett a zenei anyag. Olyan, mintha középkori zenét kevernénk népzenével, tisztán akusztikus hangszerekkel megszólaltatva, szépséges női énekkel megkoronázva, és kiegészítve olyan különleges, külhoni hangszerekkel, mint mondjuk a nyckelharpa és a didgeridoo. Az nagyon érződik, hogy Kateřina Göttlichová, Michala Hrbková, Karla Braunová, Michaela Krbcová és Jan Hrbek élvezte a stúdiózást, mert minden hangban ott van a közös zenélés öröme, a saját népzenéjükre történő rácsodálkozás, a korábban még nem játszott dallamok újdonságélménye. Különféle hangulatok ragadnak magukkal, elég csak egymás után meghallgatni a klipes „Brodil Janík koně” melankóliáját és a „Janek můj” öntudatos női kórusát, vagy a vendégként meghívott Jan Klíma énekét.

 

Kinek ajánlom: középkori muzsika és cseh népzene érdekes ötvözése.

2018-ban megjelent album (Indies Scope).

Az együttes weboldala: http://www.braagas.com

 

 

 

Okra Playground: Ääneni Yli Vesien (CD)

 

Bár sokan azt mondják, hogy minden zenei formáció életében a harmadik album a vízválasztó, szerintem a második korong legalább ennyire fontos, mert pár kérdésre itt születik meg a válasz. Az első lemez anyagának tökéletesítésére rendszerint évek állnak rendelkezésre, és mire a zenészek stúdióba vonulnak, már egy számtalanszor eljátszott, élőben és próbákon letesztelt dalcsokor áll a rendelkezésükre. Ennyi idő a második alkalommal nem áll rendelkezésre, ezért kapásból kiderül, a határidő nyomása alatt mennyire jó zeneszerzők a tagok, a bemutatkozáskor mindenkit lenyűgöző friss, újszerű hangzást miként tudják megőrizni, ne adj isten még szebbé tenni.

 

Mindez megfordult a fejemben, amikor a finn Okra Playground együttes második albumát elindítottam a lejátszómban. Az első, Turmio című anyag csodálatos volt, megérdemelten kerültek fele vele a legtöbb világzenei slágerlistára. A lényegen most sem változtattak, a zene alapja a három hölgy (Päivi Hirvonen, Maija Kauhanen és Essi Muikku) gyönyörű, kristálytiszta, teljesen természetes éneke, hangja. Ehhez társul az a klasszikus alapokra épülő, modern megoldásokkal – basszusgitár, szintetizátor és az elektronika használata – naprakészre varázsolt zene, ami a vártnál sokkal gazdagabb, sokrétűbbnek bizonyult.

 

Bár nem teljesen fedi a valóságot, nekem ez egy nyári album, olyan, amit a végtelennel kacérkodó estéken játszanak/hallgatnak a finnek. Megvan benne a fékezhetetlen életöröm, a mindennek örülő, a természettel együtt nevető ember boldogsága. Jól megfér benne a kikeletre emlékezés (Kevät / Springtime), tánc a hold alatt (Kuun ajo / Chasing the Moon) és a sötétebb történetek (Viinavilli / Roaring Drunkard), kiegészítve egy csipet miszticizmussal (Rautasuu / Steed of Sorrow). Egyszerűen bámulatos, ahogyan a három énekesnő egyik hangulatból a másikba vezet bennünket, nyugalomból egy érzelmileg felfokozott állapotba, majd újra megnyugtatnak (Viinavilli). Lehet, cseppet elfogult vagyok, de úgy érzem, sikerült a korábbinál még szebb éneket rögzíteniük a stúdióban (időnként beleborzongtam a gyönyörűségbe), illetve sokat fejlődtek a komponálás terén. Már csak egy élő fellépés hiányzik a teljesség élményéhez.

 

Kinek ajánlom: szépséges finn női vokál, modern hangzással, északi hangulattal.

2018-ban megjelent album (Nordic Notes)

Az énekesnő weboldala: https://okraplayground.fi/

 

 

 

 

Toko Telo: Diavola (CD)

 

Amikor tavaly meghallgattam a madagaszkári Toko Telo trió bemutatkozó lemezét, akkor tiszta szívből azt kívántam, hogy valóra váljon céljuk, és megmutassák a nagyvilágnak a világ negyedik legnagyobb szigetének igazából egyetlen földrészre sem emlékeztető zenéjét. Ez akkor úgy tűnt megvalósul, de sajnos az énekes-harmonikás Régis Gizavo 2017 nyarán elhunyt.

 

A megmaradt duó (D’Gary – ének/gitár, Monika Njava – ének/ütőhangszerek) végül úgy döntött, hogy Gizavo emléke iránti tiszteletből nem hagyják abba a zenélést, és folytatják a madagaszkári zene népszerűsítését. Ezért harmadikként bevették a trióba Joël Rabesolo jazzgitárost, amely lépés nyilvánvalóan változást eredményezett, hiszen az új album dalait két gitárra (akusztikus és elektromos) komponálták. Az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy Rabesolo balkezes, nem használ pengetőt, és ha van annyira tehetséges, hogy mind az öt ujját használja gitározás közben – érdemes megnézni a klipjeit.

 

A Diavola album véleményem szerint – lehet, az új tag miatti kényszerűségből – zeneileg továbblépést jelent az előzőhöz képest. D’Gary képviseli a hagyományokat, Rabesolo pedig a nyugatot, az újítást, Njava énekében pedig minden megtalálható, érzelmek, technika, egyediség. Kedvenceim közé tartozik az utolsó, instrumentális szerzemény (Ndreto Zahay), amiben gyakorlatilag gitárpárbajt hallunk, tele improvizációval. A „Mpembe” című számban Njava éneke ragyog teljes szépségében, a „Tsindria-miepo” szomorúsága kicsit bluesba hajlik, de az ének és a gitár megmarad madagaszkárinak. Összességében egy laza, vidám világzenei lemezt kapunk, tele helyi ízekkel, megoldásokkal. Csodálkoznék, ha ez nem lesz legalább annyira sikeres, mint az előző Toy Raha Toy volt.

 

Kinek ajánlom: az újdonságra, különlegességre vágyóknak.

A 2018-ban megjelent album (Anio Records).

Az együttes weboldala: www.toko-telo.com