Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Okra Playground: Turmio (CD)

 

Szerintem korábban már említettem, hogy a világzenében az egyik gyengém a tiszta női ének, az ellenállhatatlanul áradó, érzelmekben gazdag és nem utolsó sorban minden mesterkéltségtől mentes hang. Ez vezérelt, amikor a hattagú finn együttest beválogattam a heti rovatba; a másik okom erre az egyik koncertvideójuk volt, ahol az előtérben három hölgy énekel, és közülük ketten kantelén játszanak. Erről persze minden eszembe jutott, Kalevalától egészen a harmonika északi népszerűségéig, és persze közben megtetszett a szám.

 

Az Okra Playground zenéje kettős forrásból táplálkozik: megvan benne napjaink modernsége, amit az elektromos basszusgitár és a szintetizátor képvisel, és a hagyományos népzene, ami az olyan hangszerek révén van jelen, mint a kantele és a jouhikko. A harmonikát a kettő közé teszem, de mivel tudom, hogy ez mennyire népszerű instrumentum északon, erősen csodálkoztam volna, ha kimaradt a listából. A zenészek fiatalok, akik a megalakulás óta eltelt hét év alatt kellő koncert- és zeneszerzői rutinra tettek szert, és így felvértezve írtak egy lemezre való dalt, amelyek Turmio címmel jelentek meg.

 

Elsőre szembetűnő, hogy nyoma sincs bizonyítási vágynak, itt csak a zene szeretete van, aminek eredményeként a dalok erőlködés nélkül ragadják magukkal a hallgatót. A címadó szerzemény (Turmio) úgy kezdődik, mint ahogyan a kristálytiszta hegyipatak csörgedezik a sziklákon, vagyis halk és szép. Amikor a dallamcsermely megerősödik, mert belépnek a hangszerek, akkor fokozatosan ellenállhatatlanná válik – hogy aztán egy vokális csúcspont után szédítő örvényben forogjunk tovább. Bámulatos kompozíció, ha mást nem, legalább ezt az egyet érdemes meghallgatni az albumról. Ez szerencsére nem okoz gondot, hiszen készült videó hozzá, lásd lentebb (a lemezen egyébként jobban szól). Azt meg csak többszöri hallgatás után vettem észre, hogy az elektronika mennyire jelen van benne, és számomra meglepő módon tényleg erősíti a zenét.

 

Természetesen a többi szerzemény sem rossz („Tulen synty” és a „Tuulen tuoma” a másik két kedvencem), mind hangulatot, mind kivitelezést tekintve, esetükben is azt érzem – mint amit szerencsére mostanában gyakran –, hogy valami újat, kortárs újdonságot hoztak létre. Remélem egyszer még látom őket élőben, és átélhetem az egész lemezre jellemző kicsit merengős északi hangulatot – kíváncsi vagyok, merre mennek tovább zeneileg.

 

Kinek ajánlom: szépséges finn női vokál, modern hangzással, északi hangulattal.

2016-ban megjelent album (Sibelius Academy / Nordic Notes).

Az együttes weboldala: http://okraplayground.fi/

 

 

 

Breabach: Astar (CD)

 

Utánozhatatlan hangulata van minden ír és skót népzenének, sokkal több érzést találok bennük, mint mondjuk a szomszéd angolban. Valahogy jobban megélik az életet, mélyebbek az érzelmek, szélesebbek a gesztusok, és a hegedű, a különféle dudák, no meg furulyák hangja ismerős, miközben a dallamok idegenek maradnak. Mivel hozzánk, magyarokhoz hasonlóan, az ő történelmük sem szűkölködik a szomorú eseményekben, még ha nem is értjük a szövegeket, érezzük, miről szólnak ezek a dalok.

 

Sajnos nem ismerem a skót Breabach együttes előző négy nagylemezét, így pusztán az Astar című korong alapján tudok véleményt mondani erről a 2005-ben verbuválódott társulatról. Mind az első, mind a sokadik hallgatás után nagyon tetszik amit csinálnak, úgy gondolom, sikerült túllépniük a hagyományos népzenén, és idegen (nem skót) hatások bevonásával előremutató, emlékezetes muzsikát komponálniuk. A CD-hez mellékelt füzet hiányában csak tippelni tudok, azonban egy szerény összeggel arra fogadok, hogy mindegyik szám saját szerzemény.

 

Azt furcsállottam, hogy egészen az ötödik tételig kellett várnom Megan Henderson énekére, addig vagy instrumentális kompozíciók követték egymást, vagy mások énekeltek, pedig van annyira jó hangja, amit nem szabad rejtegetni – a „Mo Thruaighe Leir thu ’Ille Bhuidhe” egyébként pont olyan, mint amikor a család, vagy a barátok összegyűlnek és a refrént közösen éneklik. Semmi bonyolult, mégis felemelő érzést ad.

A korábban említett idegen hatásokat példázza a „The White Sands of Jervis Bay”, amelyben az ausztrál őslakosok, jobban mondva a zenéjük bukkan fel, hogy aztán sorban csatlakoznak a Breabach zenészei, és mire tudatosul a hallgatóban a változás, már ismét Skóciában vagyunk. Aztán ott van a „Les Pieds Joyeux” című dal, ami dudaszóval és steptánccal indít, és később a skót-kanadai vonal keveredik benne. Személyes kedvencem a „Muriwai”, ahol a skót dallamokra a vendégként besegítő Scott Morrison nemes egyszerűséggel rámond egy hakát.

 

Ez a szám véleményem szerint összegzése mindannak, amit a Breabach jelenleg csinál. Kellő nyitottsággal járják a nagyvilágot (lemezük címét utazásnak is fordíthatjuk), és kísérletező szellemben beillesztik zenéjükbe a látottakat, hallottakat, a hangulatokat. A végeredmény egy érdekes, skót alapokkal rendelkező világkörüli zenei kalandozás lett, mely mentes minden olcsó vásári látványosságtól, helyette értéket, ízléssel és tehetséggel megkomponált dalokat (külön dicséret a vendégmuzsikusokért), első hallásra egyszerű, de valójában gazdag hangszerelést, különleges párosításokat kapunk.

 

Kinek ajánlom: gyönyörű skót zene, kiegészítve a világ távoli zugaiból származó dallamokkal, hangulatokkal – kelta rajongóknak kötelező.

2016-ban megjelent album (Breabach Records)

Az együttes weboldala: http://breabach.com/

 

 

 

BaBa ZuLa: XX (CD)

 

Amikor a tavaly októberi Budapest Ritmón, két koncert között arról beszélt Silvij, hogy 2017-ben náluk jelenik meg a következő BaBa Zula lemez, alaposan elcsodálkoztam. Ami részben érthető, hiszen nem olyan régen, egészen pontosan a 36. számban írtam a 16-os albumukról, amelyen még másik kiadó neve szerepelt. Másrészt viszont ez a zene van annyira különleges és egyedi, hogy megérdemli az együttes az előrelépést, amit a Glitterbeat nyújthat nekik.

 

Ezt az új kezdetet mi mással lehetne legjobban megünnepelni, ha nem egy születésnapi best of válogatással. A zenekar életkorára utal az XX cím, hiszen 1996-ban alakultak, de nem lehet elmenni szó nélkül a borító mellett, ahol a két X nem csak római számként értelmezhető, hanem egészen más felhangokkal rendelkezik, gondolok a nyilvánvalóan erotikus utalásra, valamint a kellő mértékű pszichedelia sem hiányzik róla. Aki megnézi ezeket a valószerűtlen színeket, a címlaplány kezében lévő hangszer nyakán lógó bojtot, a szabad felületeket kitöltő graffitiszerű szövegeket, tudni fogja, miről beszélek.

 

A zene, ha lehet, még kaotikusabb, mint az előző találkozásunk alkalmával: rock, alter, elszállós részek, elektronika, slágerek(!) és népzene keveredik benne, de minden várakozásom ellenére muszáj volt egyszerre végighallgatnom mind a tizenhárom számot. Mivel ezek többségét korábban nem ismertem, nekem mindegyik az újdonság erejével hatott, bár olvastam, hogy nem az eredeti stúdióverziójukban kerültek fel, hanem újra felvették azokat, remixelték, élő fellépések hanganyagát választották, stb. – egyszóval mindegyik kicsit másként szólal meg, mint korábban. Akinek mindez nem lenne elég, annak ott a második korong, amelyen tizenöt BaBa ZuLa nóta dub feldolgozása hallható.

 

Szokás szerint nehéz helyzetben vagyok, mert az album tényleg a maga teljességében nyújt kerek egész élményt, ezúttal ebben a formában működik a legjobban. Ha választanom kell, akkor elsőként az utolsó „Abdülcanbaz” számot említem, a majd húsz perces hosszával. Oké, koncertfelvétel, ahol a percek száma nem jelent problémát, és ami a lényeg: egy pillanatig sem válik unalmassá, inkább hipnotikus hatással bír, és az egzotikus rock kategóriába került nálam. Tetszett a „Aşıkların Sözü Kalır” egzotikus gitárjátéka, Melike Şahin és Murat Ertel időnként egymással feleselő éneke, a töredezett zene, a rockos megközelítés, a terjengős előadás (majd tíz perc).

 

Ez a gyűjtemény megmutatja mennyire sokrétű zenét játszanak a Boszporusz partján, és ideális kezdés mindazoknak, akik még csak most ismerkednek az együttessel.

 

Kinek ajánlom: az alternatív és a török népzene, illetve az egzotikus rock kedvelőinek.

A 2017-es album (Glitterbeat).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/babazulaofficial