Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 110.

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Flor De Toloache: Las Caras Lindas (CD)

 

Ahogy múlik az idő, szerencsére egyre gyakrabban fordul elő, hogy olyan együttes lemezéről írok, akikről korábban már szó esett a rovatban, így nem kell hosszasan bajlódnom a bemutatással, akit érdekel a Flor De Toloache formáció előélete, az olvassa el az előző albumukról írt ajánlót (Mariachi Flor De Toloache). Az azóta eltelt hónapok alatt a hölgyek nem pihentek, megírták, majd hat nap alatt felvették a Las Caras Lindas című új anyagukat, és teljesen megérdemelten begyűjtöttek egy Latin Grammy-díjat a „Best Ranchero / Mariachi Album” kategóriában (ezt már az előzővel is megpróbálták, most végre sikerült). Ez azért nem semmi teljesítmény, mert induló volt bőven, nagyon sok lemez közül választották ki a díjra jelölt öt együttest.

 

A zene első hallásra nem változott, ismét változatos dalcsokrot állítottak össze, talán csak annyi történt, hogy miközben megőrizték a frissességüket, a magas energiaszintet, picit kiforrottabb, érettebb produkcióval leptek meg. Igazából az eddigieken kívül megérdemlik még az eredeti jelzőt, mert úgy művelik a mariachi muzsikát, hogy nem ragaszkodnak mereven az évszázados hagyományokhoz, hanem bátran vegyítik különféle stílusokkal, van itt cumbia, ranchera, salsa, pop és persze rengeteg mariachi, egyaránt énekelnek spanyolul és angolul. Már ezért a zavarba ejtő sokszínűségért megemelem a kalapom előttük.

 

Az első számú kedvencem, a címadó szerzemény (Las Caras Lindas), ahol fantasztikus zenét hoztak össze: a mariachi muzsikát afro-kubai ritmusokkal ötvözik, miközben a kezdés sima rappelés. Oké, ehhez kellett a két vendég, Velcor és Pedrito Martinez (ütőhangszerek), de ettől a végeredmény simán bámulatos, és egyben remek példa arra, hogy milyen nyitott szellemű az együttes zenei világa. Ott van például rögtön a második szám, a „Dulces Recuerdos”, ami cseppet sem mariachi, inkább valamelyik latin tánczenére emlékeztet (cumbia/salsa talán) – azonban ezt olyan tűzzel, lelkesedéssel adják elő, hogy muszáj lelkesednem érte. Harmadik kedvencemet a színpadiasság – ami alatt az érzelmek túlzását, áradását értem – jellemzi (Regressa Ya), az ének egyszerűen beteríti az embert.

 

A Flor De Toloache megőrizte a mariachi ünnepélyességét, az érzelmek sokszínűségét, ami érthető, hiszen nők lévén őket más érdekli, mint a korábban egyeduralkodó férfi együtteseket. Ez azonban egyáltalán nem korlátozza őket, és bátran gazdagítják a zenéjüket más stílusokkal. Biztos ízléssel mozognak azon a határon, ahol tisztelettel kezelik a mariachi zenei hagyományokat (erre utalnak a mostani albumon található feldolgozások), de határozott elképzeléssel nyúlnak az új megoldások felé. Egyszer megnézném mire képesek élőben a színpadon.

 

Kinek ajánlom: a mariachi, és általában a mexikói, illetve a latin zene szerelmeseinek.

2017-ben megjelent album (Chulo Records).

Az együttes weboldala: www.MariachiNYC.com

 

 

 

 

 

Solo Cissokho & Indrė Jurgelevičiūtė: Solo & Indre (CD)

 

Korábban több ízben szerepeltek a rovatban olyan alkalmi formációk, amelyekben egymástól teljesen eltérő kultúrát képviselő zenészek társultak, és igyekeztek átkelni az őket elválasztó zenei határokon. Utoljára Mighty Mo Rodgers & Baba Sissoko a blues és a griot közös nevezőre hozásán fáradozott sikerrel. Most egy évekkel korábbi, hasonlóan eredményes együttműködést, Solo Cissokho és Indrė Jurgelevičiūtė duóját méltatom.

 

Száz évvel ezelőtt teljesen elképzelhetetlen volt, hogy szenegáli és észt hangszerek egyenrangú félként találkozzanak. Pedig számomra meglepő módon, két hangszer, a kora és a kanklės (ez utóbbi a balti citerák családjából származik, olyan rokonokkal, mint például az orosz guzli, vagy a finn kantele) hangja, az eltérő húrszám ellenére nagyon hasonló. Olyannyira, hogy hallgatás közben legtöbbször nem sikerült egyértelműen megállapítanom, aktuálisan mit játszanak ezek az instrumentumok – egyedül az biztos, hogy a végeredmény egy izgalmas hallgatnivaló lett.

 

Amiről vétek lenne bármely számot kiemelni, mert az elejétől a végéig minőségi szerzemények sorakoznak rajta, amelyek közös jellemzője egyfajta szomorkás hangulat, ami azonban mégis nyugalommal, belső derűvel ajándékozza meg a hallgatót. Ahogy írtam, egyenrangú felek találkozásáról van szó, akik ösztönösen reagálnak a másik által játszott dallamokra, olyannyira egymásra hangolódva, hogy az átmenet szinte észrevétlenül történik. Ráadásul mindkét muzsikus énekel – igaz, felváltva, és értelemszerűen mindketten a hazai stílusban, de ezzel csak még jobban kihangsúlyozzák a hasonlóságot a szenegál és a litván zene között. Improvizáció, virtuozitás, harmónia, hagyományok, emberek, napsütéses reggel, természet – csak pár dolog, ami zenehallgatás közben eszembe jutott, miközben hagytam magam betakarni a duó muzsikájával.

 

Kinek ajánlom: a nyugalmat árasztó zenék, valamint a kora és a kanklés kedvelőinek.

2015-ben megjelent album (One Root Music)

A duó facebook oldala: https://www.facebook.com/soloandindre/

 

 

 

Karim Baggili: Apollo You Sixteen Part 2 (CD)

 

Már több mint egy éve, hogy a Belgiumban élő, jordániai-jugoszláv származású Karim Baggili előző, sorrendben ötödik lemezéről írtam. Emlékszem mennyire elvarázsolt a játéka (gitáron és údon), az a virtuozitás, amely végtelen hullámokban áradt a zenéből. Megérdemelten került fel a világzenei slágerlistákra, különféle rádiók műsorába. Ahogyan vegyítette az arab és a flamenco elemeket, az megismételhetetlennek tűnt.

 

Ám mint kiderült, ez nem így van, hiszen tavaly novemberben megjelent a folytatás, az Apollo You Sixteen Part 2 címet viselő album. Az első meghallgatás után nyilvánvaló, hogy az arab hatás még mindig meghatározó a zenéjében, viszont ha lehet, most még jobban szabadjára engedte magát komponálás közben. Talán elsőre hallásra nincsenek olyan magával ragadó dallamok, mint az előző albumnál, és mintha jobban előtérbe kerülnének a Belgiumban felszedett „nyugati” hatások.

 

Viszont ez az album is magával ragadó, Karim Baggili játéka még mindig lenyűgözően laza, annak ellenére, hogy időnként úgy éreztem, visszafogja magát a közös zenélés érdekében, hogy ez a muzsika ne csak az ő nyilvánvaló tehetségéről, hanem inkább a dalokról szóljon – és ez csak előnyére vált a lemeznek. Így semmi sem veszik el a rádiókban is sokat játszott „D Fight” című szám energiájából, amelyben nem csupán az angol nyelvű ének, hanem a kifejezetten rockos attitűd (Vivian Ladrière dobolása és Baggili játéka), a hegedűn érkező keleti dallam (Mohammed Al Mokhlis) fogott meg – nem elfeledkezve a basszusgitáros (Youri Nanaï) biztosította alapokról. Azért pár szerzeményben (például a „To You” tételben) Baggili megmutatja mire képes az ujjaival, illetve azt, hogy lassabb üzemmódban, minimális kísérettel sem okoz csalódást. Az arab dominanciára jó példa a „Ari on the Moon”, ekkor úgy éreztem magam, mintha Seherezádé kedvenc mesémet hangszeren olvasná fel. Szeretem ezt a lemezt, mert Baggili egy varázsló, aki nem csak gitárral/úddal a kezében képes hihetetlen dolgokra, hanem tudja, miként lehet és kell hidat építeni kelet és nyugat között, hangról-hangra, tehetséggel.

 

Kinek ajánlom: flamenco-arab, gitár-ud keverék, némi rockos beütéssel – még mindig elragadó hallgatnivaló.

A 2017-ben megjelent album (Take The Bus).

Az előadó weboldala: http://www.karimbaggili.be/

 

 


Galgóczi Tamás - 2018. február 4.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Solo Cissokho & Indrė Jurgelevičiūtė)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!