FőképElgondolkodtató, hogy vajon minek a hatására következhet be az, hogy lanyhul az érdeklődés egy olyan zenekar iránt, akiket a hallgatók korábban kétségtelenül és megkérdőjelezhetetlenül körülrajongtak. Persze lehet ezt azzal magyarázni, hogy a hallgató megkomolyodott, érettebb lett, és nem jellemzi már az a picit gyerekes, de egyben bájos rajongás, ami évekkel ezelőtt. Ugyanakkor megeshet, hogy a zenekar fordult ki némileg önmagából és rukkolt elő olyan dalokkal, amelyek hatására csökkent a lelkesedés irántuk. A Linkin Park az utóbbi csoportba sorolható...

A zenekar az utóbbi években egyre-másra hangoztatta, hogy felnőttek, hiszen több mint 10 éve meghatározó tényezői a szcénának, és a rajongóik is kinőttek a tinikorból. Szerintük ezért kell szakítaniuk a kezdeti nu metallal, és valami komolyabb, fejlődést mutató zenét csinálniuk. Az előző album, az A Thousand Suns az enyhén szólva is kétes fogadtatása mellett kereskedelmileg sem lett túl sikeres. Ez persze magyarázható azzal, hogy a másolások és letöltögetések miatt csökkennek a lemezeladások, és bár az albumból nagyjából kétmillió példány gazdára lelt a megjelenése óta – amelyhez hasonló eredményért sok zenekar odaadná a fél karját –, a Linkin Park szintjén ez elég harmatos, függetlenül a jelenlegi zenei helyzettől.

Valamikor az év elején olvashattam a hírt, hogy újra stúdiózik a banda, és nyáron jön az új lemez, amelyet tavasszal vezetnek fel egy dallal. Chester olyasmit nyilatkozott anno, hogy hagyományosabb és gitárcentrikus szerzemények születtek, amelyeket erőteljes megszólalás jellemez, vastagon megtámogatva elektronikai zajokkal, de nem mennek át nagyon metálba… Ez az utolsó gondolat már akkor is enyhe szemöldökráncolásra késztetett. Persze vártam az április közepi dátumot, amikorra az első single megjelenése be volt harangozva, kíváncsi voltam, vajon mennyire térnek vissza a gyökereikhez. Ugyanis nemcsak a csapattagok, de még a producer, Rick Rubin is elismerte, hogy legutóbb kicsit messzire mentek és elvetették a sulykot, de majd most megmutatják, hogy mi is a jó…

Azonban amikor végre elérkezett a nagy nap és bemutatták a „Burn It Down”-t, nagy csalódás ért. Gitár és élő dob elvétve akadt benne, csak elektronikus, ipari zajok. Persze kellemes hallgatni Mike rappelését, mert tényleg a legszebb időket idézi, és Chester is dühösen, ugyanakkor dallamosan prezentálja a refrént, de mindez nagyon messze van a „normális” és nem szintetikus zenétől. Idővel meg tudja szokni az ember, de kitartónak kell hozzá lenni. Az viszont tagadhatatlan, hogy a dal Amerikában nagyon sikeresen ostromolja a listákat.



A csapat egy másik felvétellel is megörvendeztette a rajongóit a lemezmegjelenés előtt és igyekezett enyhíteni a várakozás okozta kínokat. Mi tagadás, örömtüzeket ettől sem gyújtottam, ugyanis ehhez a dalhoz is komolyabb kitartás kellett. Az énektémákkal megint nincs nagy probléma, viszont a zene... Annyira mű, hogy az már tényleg fülsértő. Kicsit olyan egyébként, mintha a „Lying From You” témáit hasznosították volna újra.



Ilyen előzetes beharangozók hatására, bevallom, kicsit kedveszegetten álltam neki a lemeznek. Sajnos a kedvem a nyitó „Lost In The Echo” hatására sem javult, sőt. Mi ez, kérem szépen, diszkózene? Talán nem lövök le túl nagy poént azzal, ha elárulom, hogy nem ez lett a gitáros Brad és a dobos Rob pályafutásának leghosszabb stúdiós munkája. Chester csak-csak hozza dallamokat, sőt még egy keveset üvölt is, Mike is jókat rappel, de ez a zene már megint milyen…



Kész szerencse, hogy az egyébként idegesítő nyitányú „In My Remains” olyan dal, amiért lehet lelkesedni. Hovatovább még azzal a jelzővel is illetném, hogy „JÓ”. Van benne gitár, viszonylag rendes, élő dob, és az az orgonás hangzású szinti is kellemes. Kicsit talán korai a dalsorrendet tekintve, mert érzelmesebb, epikus darab, és nem arcbamászós, bevadulós, de borítékolható, hogy kislemez és közönségkedvenc lesz belőle. Nem is meglepő, mert ez az egyetlen dal, ami tényleg jó lett az albumon.

Az imént már megemlített, két előre bemutatott dalt egy olyan szerzemény követ („I’ll Be Gone”), ami némileg emlékeztet a 30 Seconds To Mars mostani zenéire, egyébiránt pedig mintha a „What I’ve Done”-t gondolták volna újra Chesterék. A „Castle Of Glass” egy olyan szintipopos témával indul, ami talán már a ’80-as években is ciki lett volna, pedig akkoriban rendkívül menő volt az a zenei irányzat. Aztán kissé érthetetlen módon egészen hallgathatóvá válik a többnyire Mike által énekelt felvétel. Ebből a két számból akár single is lehet, el tudom képzelni, hogy rákapnának a különféle médiumok.

A „Victimized” hallatán már-már láttam a fényt az alagút végén, még a demo hangzású dob és a taszítóan megeffektezett gitárkínzás sem tudta levakarni a mosolyt az arcomról: a Mike rappelése alatti zajok kifejezetten tetszetősek, Chester kőkeményen, acsarkodva üvölt, és punkos, metálos zenei témák érkeznek a hallójáratokba, eszméletlen módon zúznak a srácok, aztán csak jön az állkoppanás, mert mindez túl szép lett volna, hogy igaz legyen: a játékidő nem éri el a két percet!!! Hát micsoda dolog ez, végre kezdenék helyrehozni a megtépázott renoméjukat, erre csak ilyen rövid idő jut minderre. Főleg amiatt kár érte, mert a rákövetkező csengős, csörgős, zongorás „Roads Untraveled” egyrészt idegesítően csöpögős kezdésű, másrészt még refrénje sincs. Igen, tudom, hogy a wooh-ooh-zós részt szánták annak, de azért talán engedtessék meg a hiány szóvá tétele. A dalt a második fele menti meg a teljes érdektelenségtől, mert annak fura mód tényleg van valami kellemes hangulata, már csak ezért sem értem, hogy miért nem lehetett írni egy rendes, szöveges refrént neki, és ezt az érzelmes, sejtelmes wooh-ooh-zós részt a végére hagyni, úgy sokkal hatásosabb lett volna. Egyébként itt nagyjából a „My December” című számuk esett át egy kis ráncfelvarráson.

Ha keményen szeretnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy az eddig sem éppen tökéletes lemez innentől kezdve hallgathatatlanná válik... Persze ez így kicsit túlzás, de a következő két szerzeménynek talán inkább egy Eminem- vagy 50 Cent-lemezen lenne létjogosultsága, viszont Linkin Park név alatt kiadni őket egyszerűen hiba, ugyanis a hallgatóban felmerülhet a gondolat, hogy ha két ilyen szám („Skin To Bone”, „Until It Breaks”) helyet kaphatott a lemezen, annak talán az az oka, hogy elfogytak az ötletek, és fellépett némi alkotói válság. A „Tinfoil” instrumentális felvezetője a lírikus „Powerless”-nek, ami kifejezetten erős, kreatív és jól összerakott szerzeménynek tűnik, és felvillant valamit abból a zenei világból, ami miatt évekkel ezelőtt sokan megszerettük a csapatot. A szerzemény egyébként az Abraham Lincoln: A Vámpírvadász című akcióhorror film egyik betétdala lett.



A nem túl pozitív véleményem ellenére egyébként viszonylag sokat hallgatom a lemezt, bár igaz, hogy ehhez az is kell, hogy már előre tudatosítom magamban, hogy nem fogok hallani egy újabb „Hit The Floor”-t vagy egy „No More Sorrow”-t.

Ha a vásárló kézbe veszi a kiadványt, nagyon pozitív dologgal szembesülhet: a csapat pályafutásának legjobban sikerült borítójával. Főleg az előző otromba után különösen örömteli dolog ez. (Igen, tudok róla, hogy van egy „Blackbird” című kiadatlan daluk, de mivel az fel sem került az anno az albumra, nem értem, hogy miért kellett a borítóra tenni.) Azt viszont nem értem, hogy miért kellett megint együttműködniük Rick Rubinnal, ugyanis a Linkin Park szerzeményeivel kapcsolatban azóta vannak komoly ellenérzések, hogy ő is beleszól a dalokba. Főleg azért fura mindez, mert a producer részt vett már olyan csapatok súlyosan metálos albumainak elkészültében is, mint a Slipknot, a System Of A Down vagy éppen a Metallica.

Annak ellenére, hogy a végeredmény most sem lett túl rózsás, a Living Things a Billboard lemezeladási listájának élén nyitott, ezzel megszerezve a bandának az ötödik ilyen elsőséget, és világszerte is impozáns nyitányt produkált – aminek én személy szerint annyira nem örülök, mert így félő, hogy végképp maradnak ezen a csapásirányon, és esély sincs arra, hogy valaha újra metálos albumot készítsenek.

Azt azért megkérdőjelezném, hogy ez a zene felnőttesebb, illetve hogy a mára felnőtt, egykori tinirajongóknak készült, hiszen az ilyesféle elektronikus rockzenék, illetve a dubstep fénykorát éljük, vagyis a mostani tinik ilyen zenéken kezdenek el szocializálódni, és szerintem könnyű észrevenni, hogy a Linkin Park nem a kitartó rajongóinak szeretne megfelelni, hanem a Skrillexen és társain edződött kamaszokat vette célba. De merem remélni, hogy inkább csak rájuk lett erőltetve ez a stílusirányzat, és nem tudják teljes mellszélességgel, önként és vidáman, valamint, ami a legfontosabb, őszintén vállalni ezt a fajta zenei stílust.

Összegzés
Kompromisszumkészség. Ennek megléte mindenképpen szükséges az album élvezetéhez. Ennek hiánya azt eredményezheti, hogy a hallgató a harmadik-negyedik dalnál kiveszi a cd-t a lejátszóból – ha egyáltalán eljut vele odáig –, és a későbbiekben nagyon messzire kerüli. De ha ez megvan, akkor a Linkin Park stílusjegyeit bőségesen felvonultató dalcsokor nem válik hallgathatatlanná, és a hallgató meg tud barátkozni az elektronikus hangszereléssel és az ipari zajokkal is. Az biztos, hogy ezt többet fogom hallgatni, mint az elődöt, de nem tudom, hogy sikerül-e valaha kiköszörülniük az A.T.S. okozta csorbát. Valamint azt is el kell fogadni, hogy az elmúlt években megváltoztak a dolgok, és nem az a meghatározó és a trend, amit a Linkin Park játszik, hanem a Linkin Park is trendi dolgokat játszik.

Az együttes tagjai:
Chester Bennington – ének
Rob Bourdon – dob, ütős hangszerek
Brad Delson – gitár, vokál az „Until It Breaks”-ben, szinti a „Lies Greed Misery”-ben
Dave "Phoenix" Farrell – basszusgitár, vokál, szinti a „Lies Greed Misery”-ben
Joe Hahn – DJ, effektek, szintetizátor
Mike Shinoda – ének, vokál, zongora, ritmusgitár, vonósok, kürt a „Castle of Glass”-ban

Közreműködő zenészek:
Owen Pallett – vonósok az „I`ll Be Gone”-ban

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Lost in the Echo
2. In My Remains
3. Burn It Down
4. Lies Greed Misery
5. I`ll Be Gone
6. Castle of Glass
7. Victimized
8. Roads Untraveled
9. Skin to Bone
10. Until It Breaks
11. Tinfoil
12. Powerless

Diszkográfia:
Hybrid Theory (2000)
Reanimation (remixalbum) (2002)
Meteora (2003)
Live In Texas (CD/DVD) (koncertalbum) (2003)
Collision Course (Jay-Z-val közös „mash up” album) (2004)
Minutes To Midnight (2007)
Road to Revolution: Live at Milton Keynes (CD/DVD) (koncertalbum) (2008)
A Thousand Suns (2010)
Living Things (2012)