FőképVan egy olyan sanda gyanúm, hogy – hozzám hasonlóan – nagyon kevesen fogadják őszinte, kitörő lelkesedéssel, ha egy általuk igencsak kedvelt és szeretett zenekar, akik irányába komolyabb lojalitással is rendelkeznek – tehát bármit is tesznek kedvenceik, ők próbálják megtalálni benne a számukra szimpatikus dolgokat –, addig-addig cibálja a cica bajszát, tágítja a határait, amíg túlfeszíti a húrt, és túl messzire megy el… és sajnos a Linkin Park ezt elkövette most… vagy mégsem?...
(Nem véletlen, hogy az album megjelenéséhez képest viszonylag későn készült el az írás róla, ugyanis nem szerettem volna hirtelen felindulásból, valamilyen „földbe-gyaluló” irományt rittyenteni róla, inkább adtam neki időt és esélyt – hogy próbáljon meg – beérni.)
 
A kaliforniai csapat 2000-es bemutatkozó albumának (Hybrid Theory) sikerességére az „óriási” még egy elég óvatos jelző, ugyanis bődületes nagy siker övezte az albumot, hiszen a megjelenése óta több mint 24 millió példány (!) talált belőle gazdára, és vált ezzel a nu-metal szcéna egyik megkerülhetetlen mérföldkövévé, alapvetésévé.
Annak a műfajnak, amely a ’90-es évek közepétől jellemző, kissé búskomor, depresszív grunge zene után kezdte bontogatni szárnyait, többek között a Korn-nak és a Limp Bizkit-nek köszönhetően, és az új évezred elején élte virágkorát, amikor is több banda is (pl. a Papa Roach is) kapott nagykiadós szerződést, és komoly hátszéllel elkezdte nyomni a rap-metalt, és tele volt velük a média…
 
Eleinte a Linkin Park-ot is elkönyvelték, mint a „Limp Bizkit kistesó”-ját. Emlékszem, amikor legelőször megláttam az első klipjüket, a „One Step Closer”-t a tv-ben, fogtam is a fejem, hogy te jó ég, már megint egy újabb rapelős, üvöltős banda.
Mondjuk abban a klipben a rapper, Mike Shinoda a deszkás, bő nadrágjában és a pufi dzsekijében, pirosra festett hajjal egy sikátorban, leginkább egy gonosz és dühös kis manóra vagy koboldra emlékeztetett, mintsem egy rockzenészre…
 
Majd nem sokkal később a második videójukba (Crawling) is belefutottam, akkor az rémlett, hogy mintha ezek lennének azok, akiket nemrég láttam abban az elhagyott, földalatti helyen játszódó klipben.
Gyorsan megnéztem újra mindkét mozgófilmjüket, és valami elindult bennem. A pontot az „i”-re végérvényesen a harmadik kislemezük, az „In The End” tette fel. Ezután mondtam azt, hogy ennek a zenekarnak utána kéne nézni, hogy ki fia borjai, mert kifejezetten jó dalokat készítenek. Valahogy így kezdődött, hogy ettől kezdve nem tekintettem „szemösszehúzva”, „homlokráncolva” a különféle „nu-metal-titán” csapatokra az első találkozáskor.

Három évvel később jött a Meteora című kettes albumuk, amely nagyjából a debüt egyenes-ágú folytatása volt, minimális különbséggel. Természetesen az is frenetikus siker lett, turné-turné hátán, és végképp világsztárok lettek.
Ezen jelent meg az egyik legnagyobb slágerük, a „Numb”. Talán az „In The End” mellett a másik olyan dalok, amit a megjelenésükkor a televíziós csatornák rommá játszottak, és a rádiók is előszeretettel tűzték a programjukba, kivétel ebből kis hazánk.

Sajnos – szinte szokás szerint – megtörténhetett az a szörnyű és már-már elszomorító dolog, hogy ezeket a 8-10 éves dalokat a mai napig nemhogy nem játsszák szénné a kereskedelmi rádiók, hanem csak nagy ritkán, „szökőévente” egyszer kerülnek leadásra a rádiókban, akkor is leginkább, még csak véletlenül sem a vezető, országos adókon, hanem a kisebb, helyieken.
 
Közös turnét nyomtak Amerikában a Limp Bizkit-tel és az akkortájt, hamvaiból újra feléledő Metallica-val, amelynek egyik állomását megörökítve, ki is adták a Live In Texas című koncertkiadványukat.
A következő LP-albumra várni kellett még jócskán, ugyanis előbb még Mike Shinoda a csapatból, Fort Minor néven kiadott egy szólólemezt, amelynek besorolására leginkább a „rap-album” volt a megfelelő kifejezés, azonban jellegzetes LPark-os harmóniákat, illetve dallamokat is tartalmazott, így nem volt egy hallgathatatlan kiadvány, de mégis felmerült a kérdés, hogy minek, ha van ebből egy keményebb, gitárzajosabb verzió is…

Az énekes, Chester Bennington is megszellőztette, hogy ő is készül valamiféle szólóprojektre, de az előzetes tervekkel ellentétben, mégsem jelent meg az a lemez, mert visszarendelték a stúdióba, hogy a harmadik LP-album elkészítésében vegyen részt.
 
2007-ben meg is jelent ez a lemez, a Minutes To Midnight. Eléggé ledöbbentette a nagyérdeműt, mert igencsak kibújtak a bőrükből, és nem egy újabb Hybrid Theory-t vagy Meteora-t készítettek el.
A zenében is megfigyelhető volt némi változás, ugyanis az eddig jobbára csak rapelő Mike Shinoda-t vagy elküldték énektanárhoz, vagy csak nagyon jól titkolta ezt a képességét addig, de egészen jól megtanult énekelni, vokálozni.

A brigád ezt a zenéjükben tapasztalható újszerűséget úgy állította be, hogy a „felnövés” és a megkomolyodás áll a háttérben, amiben van is ráció, hiszen ha belegondolunk, akkor rájöhetünk, hogy azok a tinik, akik anno megkedvelték őket, azok is már huszonéves rajongókká cseperedtek fel, így abszolút érthető volt a fejlődés és előrelépés.
 
Persze az sem elképzelhetetlen, hogy leginkább a kiadójuk erőltette rájuk ezt az irányt, hiszen akkorra a nu-metal kimúlt, és az ilyenfajta kissé elvont, britpopos, emos zene volt a trendi és eladható…
Sokan szintén erre a következtetésre jutottak miután kiderült, hogy lecserélik az addigi producerüket, Don Gilmore-t (Good Charlotte, Avril Lavigne, Lacuna Coil, Bullet For My Valentine), és a csúcsproducerrel, Rick Rubin-nal (Slayer, Metallica, System Of A Down, Slipknot, stb.) fognak együtt dolgozni. Rengetegen őt okolják azért, hogy úgy „kiherélődtek” a harmadik lemezre a srácok.

A turné sikeres volt, hiszen az album rockosabb, „hagyományosabb” dalait erőltették, és játszották a koncerteken, így szép lassan beértek azok a nóták is. Végül egész szépen elfogadták az albumot, köszönhetően annak, hogy jól választottak róla kislemezes felvételeket, ugyanis egytől-egyig sikeresek lettek. Majd kiadták a második hivatalos koncert CD-DVD kombójukat, a Road To Revolution: Live at Milton Keynes-t.
 
Következett némi pauza, ugyanis Mike producerkedett egy kicsit, vendégszerepelt itt-ott, Chester pedig végre törődhetett a szólóprojektjével is, amely a Dead By Sunrise nevet kapta, és meg is jelentették a bemutatkozó albumukat, az Out Of Ashes-t, ami egy rockosabb, itt-ott punkosabb kiadvány lett, gyakran komolyabb elektronikával megfűszerezve, amelyet meg is turnéztatták.
Különösebb probléma nem volt azokkal a dalokkal, de az volt az általános vélemény, hogy akkor lesz majd az igazi, ha Chester mellé felsorakoznak majd a többiek is, és kijön a várva-várt új Linkin Park album.

Közben a nagysikerű amerikai blockbuster mozifilm, a Transformers második részének hivatalos betétdalát is elkészítették, amely egy zsír új nótájuk lett, a „New Divide”. Ennek sem volt már túl sok köze a rap-metalhoz, de egy keménykötésűbb, elektronikai zajokat is csatasorba állító, alapvetően nagyon korrekt rockdal lett.
Arra lehetett számítani, hogy ez a készülő művük előfutára, és ilyesmi szerzemények fognak sorjázni azon. Mekkorát tévedtünk, mi kis naivak…

Az speciel tagadhatatlan, hogy nem árultak zsákbamacskát, hiszen szinte csak olyasmit nyilatkoztak az új albummal kapcsolatban a tagok, hogy mindenki szépen felejtse el azt, amit eddig a Linkin Park zenéjének gondolt, és nyugodtan számítson valami teljesen újra és váratlanra, valamint arra, hogy egy nem túl szoros, de mégis egyfajta nem kifejezetten vidám koncepció (nukleáris háború és általában a háború témaköre…) fogja jellemezni a nótákat.
 
Újfent Rick Rubin felügyelete mellett készítették el a művet, ezt már sokan lefelé irányuló szájhúzással fogadták. Majd amikor a felvezető single, a „The Catalyst” megjelent, akkor érte az embert az első sokk: ez meg mi?? A gitáros, Brad Delson ki lett zavarva a felvételek idejére a stúdióból? Mi ez a tré gépi prüntyögés benne?
Mintha a 80-as, 90-es évek szánalmas szintipop csapatainak kiadatlan témáit hallanánk. Aztán 3-4 hallgatás után már meg lehetett vele barátkozni, persze csak akkor, ha adott neki az ember annyi esélyt…
 

 
Szeptember közepén megjelent az album, és hogy milyen is lett? Elöljáróban, egy mondatban összefoglalva, amelyhez hasonló mondatot az ételek és italok csomagolásain lehet olvasni: nyomokban Linkin Park-ot tartalmaz…
Pedig kifejezetten örömmel töltött el, amikor láttam, hogy 15 dal kapott helyet rajta, mondom: végre, nem egy újabb „tizenegykét” nótás album.
 
Aztán jött a ledöbbenések sorozata: legelőször a kézhezvételkor, miféle otromba egy borítója van? A számhosszakból kiderült, hogy az a 15 dal valójában csak 9 (!), a többi ugyanis ilyen-olyan átvezető, hol instrumentális, hol valami sejtelmes éneket tartalmazó. A már említett első klipes dal, a „The Catalyst” pedig az utolsóelőtti a sorban. Azért nagy általánosságban, a beharangozó slágernek szánt dalt az album elejére, de minimum az első felébe szokták tenni, semmiképp sem a végére.

A promófotókon a tagok külseje, imidzse pedig újfent érdekes lett. A gitáros maradt olyan, mint volt addig az előtte lévő egy-két évben, mint egy ősember, akinek szóltak, hogy menni kéne turnézni, többen pedig lejjebb engedték a rőzséjüket.
Nem is lenne mindezzel komolyabb probléma, ha például az eddig egész korrektül kinéző Mike Shinoda olyan lenőtt, oldalra fésült, emos hajjal ne rendelkezne mostanság, hogy az már azért a jó ízlés határát nagyon csúnyán horzsolja…
 
Az első „normális” dal a harmadikként érkező „Burning In The Skies”, amely nagyjából olyan, mintha az előző album „Shadow Of The Day”-t gondolták volna újra.
Nem mondanám egy különösebben jó „kezdés”-nek, mert ugyan egy egész szépen felépítkező és még gitárszóló(cská)t is tartalmazó nótáról van szó, a végére még valamennyire el is éri a középtempót, de amúgy nem egy lendületes téma, tehát nem értem, hogy egy ilyen andalító témával miért jó „indítani” a lemezt.

A kisebb átvezető (Empty Spaces) után jön az album egyik csúcspontja, a „When They Come For Me”. Bár az talán már régen rossz, ha egy szöveg nélküli, áá-áá-zós refrénre azt kell mondani egy teljes albumot tekintve, hogy az egyik legjobb. Ez mondjuk sokkal inkább megfelelne lemezkezdésnek.
Érdekes szerzemény, szerepelnek benne törzsi dobok, majd a végén érkező keleties (ugyancsak áá-áá-zós) énektéma is remek, de gitár egy hang sincs benne, csak sok elektronika.

A „Robot Boy” egy melankolikusabb, nyugodtan nevezzük elvontabb darabnak. A dal végi témát tovább bontogatva „folyik át” (Jornada Del Muerto) a nóta a második single-be, a „Waiting For The End”-be.
Végre elérkezünk az első olyan szerzeményhez, amiben kapunk valami olyasmit, amire úgy vágyunk addigra már, mint egy falat kenyérre: normális gitárhangok. Keményebb dobokkal, gitárkínzással, rapelős résszel indul útjára a dal, amely kezdés elég csalóka, mert ezután a szűk egyperces rész után kiderül, hogy egy balladával van dolgunk, úgyhogy vissza is vesznek a tempóból, azonban végül nem lesz egy értékelhetetlen nóta belőle.
 

 
A „Blackout” akár lehetne a „Bleed It Out” ikertesója is, először hallhatjuk, hogy ezen a lemezen Chester kőkeményen énekel és üvölt, a DJ, Mr. Hahn is eléggé elereszti az ujjait, majd Mike énekrészétől kezdve felhígul a nóta, és kap némi szirupot a végére.
 
Újfent egy combosabb téma következik a „Wrectches And Kings”-ben, de sajnos itt is inkább az elektronika kapja a főszerepet, a riffelő gitárok helyett. Normális hangszereléssel megkockáztatom, hogy valamelyik régebbi albumukra is odaférne, ugyanis felvonultatja a megszokott stílusjegyeket: Mike rapel, Chester keményen, de dallamosan énekel, és Mr. Hahn is „scratch-csel” benne egy sort. 
 
Egy szövegelős átvezető (Wisdom, Justice, And Love) után hallható a harmadik kislemeznek tervezett „Irisdecent”, amely leginkább egy pop dal lett, amolyan „U2-s” megoldásokkal, valamint a végére érkező, lendületes, olyasmi együtténeklős kórusokkal, amelyekkel mostanság a 30 Seconds To Mars szokott „operálni”.

El is értük a kisebb közjáték után (Fallout) a már megemlített és boncolgatott „The Catalyst”-et. Mióta láttam már a neten egy koncertfelvételt erről a dalról, azóta minimális mértékben pozitívabb a véleményem róla, mert élőben lehet gitárokat is hallani, és nem ennyire műanyag, mint itt.
Nem mellesleg, amire hivatott volt, azt el is végezte, ugyanis a megjelenése hetétől kezdve egy bő hónapon át kibérelte magának a Billboard rocklista csúcsát, és hathatós közreműködésének köszönhetően szinte mindenhol a lemezeladási listák élen nyitott az A Thousand Suns…
 
Utolsóként, levezetés gyanánt pedig egy akusztikus dal kapott helyet, a „The Messenger”. Ebben – ugyan néha megszenvedve vele, de – elég nagyot énekel Chester, és mindez elmondható az egész lemezről.
Rajta ugyanis nem múlik a végeredmény kvalitása, viszi a hátán a produkciót, azonban a hangszereléssel vannak komolyabb problémák. Nem is az elektronikai megközelítéssel, mert az még díszítés, körítés gyanánt érdekes és izgalmas is lehetne, vagy a különböző, tőlük szokatlan műfajok (pl. new wave, világzene, stb.) témáinak alkalmazásával, hanem azzal, hogy a várt és megszokott minőségi dalok most elmaradtak.

Ha nagyon sarkítani szeretnénk a dolgokat, akkor kijelenthetnénk, hogy minden dalban van valamilyen elektronikus megoldás, és ezenfelül, amelyik nóta nem rap vagy pop, az Bono-ék munkásságára emlékeztet erőteljesen, valamint aki esetleg hiányolta Mike rapeléseit, vagy Mr. Hahn „villantásait” az utóbbi időkben, az megnyugodhat, a nélkülözött részek ismét komoly terepet kaptak.

Nem fog egyértelmű szimpátiára és pozitív fogadtatásra találni az új kiadvány, de ettől függetlenül nem kell aggódni a srácokért. A turné egyes állomásai így is szinte biztosan közel teltházasak lesznek, maximum az új nóták elhangzásakor nem lesz akkora őrület, és őszinte mosoly az emberek arcán a küzdőtéren, mint a régieknél. Hogy miért is volt szükség egy ilyen album elkészítésére az már egy érdekesebb kérdés…

Persze kell egyfajta fejlődés és előrelépés a saját pályájukban is az önismétlés elkerülése érdekében, de nem hiszem, hogy mindenáron ennyire követni kellene a trendeket, ugyanis már rég nem azok az ifjonc gyerekek, akik a Hybrid Theory megjelenésekor voltak, már rég nem lóg ki a fenekük a deszkás gatyájukból, és a bankszámlájukon szereplő összeggel sem lehet semmi problémájuk.
Nyilván – kimondatlanul – a kiadó is beleszólt az egészbe, de nem feltétlenül annak lesz köszönhető, hogy nem ez lesz pályafutásuk legsikeresebb albuma, hogy megváltoztak a zenevásárlási, -beszerzési szokások, és haldoklik a CD-eladás, hanem a végeredménynek.
 
Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy szimplán ehhez volt kedvük, és „mert megtehetik” alapon, „fogták”, a kritikusoknak bemutatták a középső ujjukat, és kijöttek ezzel a lemezzel. Idővel pedig majd röhögnek a fanyalgókon és a kétkedőkön, hogy lám-lám ebből is sikeresen jöttünk ki.
Legközelebbi alkalommal pedig végképp azt csinálhatnak, amit csak akarnak, akár egy „vissza a gyökerekhez” típusú albumot, akár ezen a mezsgyén haladva, még messzebbre kalandozhatnak.
  
Összegzés:
 
A Linkin Park azért az a Linkin Park. A betyárját, hogy micsoda alapigazság, axióma kijelentésére vagyok képes, még magamon is meglepődöm…
Az oka annak, hogy miért is adtam karaktereket eme magvasnak szánt gondolatomnak az nem más, mint az, hogy a srácok a pályafutásuk során letettek annyit az asztalra, elértek akkora sikereket, kialakítottak egy nagyon nagy tömegű rajongóbázist maguk körül, hogy bármit is tesznek, bármilyen lemezt is készítenek el, azt csak azért, mert a borítón az előadó résznél az ő nevük szerepel, néhány millióan biztosan meg fogják vásárolni, függetlenül attól, hogy milyen is a hanganyag.
 
Ha az előző albumukra azt mondta a közvélemény, hogy megosztó lett, akkor erre nem is tudom, milyen kifejezést fognak aggatni…
A hallgató rajongásának mértékétől függ majd, hogy teljesen vállalhatatlan lemezként tekint-e majd erre a műre, vagy azt a néhány értékelhető pillanatát elfogadja, és esetleg meghallgatja-e újra. Én mindenesetre, biztos, ami biztos alapon, most gyorsan fel is teszem inkább a „Hit The Floor” vagy a „No More Sorrow” című régebbi dalukat…
 
Az együttes tagjai:
Chester Bennington – ének
Brad Delson – gitár, zongora, vokál
Mike Shinoda – ének, zongora, ritmusgitár
Dave „Phoenix” Farrell – basszusgitár, vokál
Joe „Mr.” Hahn – lemezlejátszó, DJ, vokál
Rob Bourdon – dob, ütős hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Requiem
2. The Radiance
3. Burning In The Skies
4. Empty Spaces
5. When They Come For Me
6. Robot Boy
7. Jornada del Muerto
8. Waiting For The End
9. Blackout
10. Wretches And Kings
11. Wisdom, Justice, and Love
12. Iridescent
13. Fallout
14. The Catalyst
15. The Messenger
 
Diszkográfia:
Hybrid Theory (2000)
Reanimation (remixalbum) (2002)
Meteora (2003)
Live In Texas (CD/DVD) (koncertalbum) (2003)
Collision Course (Jay-Z-val közös „mash up” album) (2004)
Minutes To Midnight (2007)
Road to Revolution: Live at Milton Keynes (CD/DVD) (koncertalbum) (2008)
A Thousand Suns (2010)