Főkép

Immáron elérkeztem az év végi nagy könyves hajrára megjelenő három Polar kötet (a két korábbi Maren Uthaug: A világítótorony és Aki Ollikainen: Éhségév) utolsó darabjához, amely szinte szokás szerint egy idehaza teljességgel ismeretlen skandináv szerzőtől jelent meg. Az 1965-ös születésű és meglehetősen hányatott sorsú Merete Pryds Helle (fiatalkorában szexuális zaklatás áldozata volt, majd többek között illegális lakásfoglalás miatt többször is összetűzésbe került a hatóságokkal) egész írói karrierje során kísérletező és újító kedvű alkotó számított (hozzá köthető egyebek mellett az első dán SMS-, illetve Ipad-regény is), így ennek tükrében talán nem is meglepő, hogy a nemrég megjelent Nora esetében egy klasszikus skandináv dráma (Ibsen: Nora / Babaház) átírásával, átgondolásával próbálkozott.

 

A két mű között lényeges különbség, hogy bár az eredeti darab mindössze pár óra alatt játszódik, és az ekkor elhangzottakból következtethetünk a korábbi eseményekre, Pryds Helle átirata már inkább egy kronologikus, önmagukban sokszor zárt fejezetekből építkező regény, amely kimondottan arra koncentrál, hogy miként mondhatott Ibsen művének végén nemet férjének az egyébként születésétől fogva meglehetősen naiv, melegszívű és elfogadó Nora.

 

Pryds Helle jobbára pontosan követi és tölti meg epikus háttérrel a klasszikus történetet, ám itt-ott olyan „mai” témákra is koncentrál, mint például a Nora életében fontos szerepet kapó homoszexualitás. A kötet nyelvezetére és a leírásokra a visszafogott költőiség jellemző, és a dán alkotó elsősorban a színekkel (főleg a romantika kora óta az elérhetetlen boldogságot szimbolizáló kékkel) való játékkal igyekszik többletjelentést adni a művének.

 

„Torvald elszürkült a sok üléstől, mogorva és furcsa lett, és egyáltalán nem hasonlít önmagára. Nora ragaszkodott hozzá, hogy sétáljanak egyet, hiszen vasárnap van. Megkérte Helenét, hogy a kását és a kávét az ágyban szolgálja fel, hogy jól induljon a nap, és amikor Helene megkocogtatja az ajtófélfát, Nora a hideg padlón lábujjhegyen az ajtóhoz szalad és kinyitja. Helene a tálcával a kezében, kíváncsian bekukucskál a szobába. Nora elveszi tőle a tálcát és suttogva megkéri, hogy csukja be maga mögött az ajtót, aztán visszalopakodik az ágyhoz. A hold fénye fáradtszürkére vált. Nora térdével félretolja a paplant, és az ágyra teszi a tálcát a mogyorós kásával és a kávéval, amely ma különösen illatos.”

 

Összességben a Nora egy alapvetően jó, sikeres átirata egy korábbi klasszikusnak, hiszen bár igazán nagy újdonsággal nem szolgál az eredetihez képest, de bebizonyítja, hogy Ibsen közel fél évszázados drámája még nagyon is működőképes, és ma is aktuális kérdéseket felvető darab, amelynek új, regényszerű verziója is elgondolkodtathatja az olvasóit.