Damon Galgut: Az ígéret

A tavalyi a díjak szempontjából mindenképpen az afrikai irodalom éve volt, hiszen mind a Nobel- (Abdulrazak Gurnah), mind a Goncourt- (Mohamed Mbougar Sarr), mind a Booker-díj (Damon Galgut) afrikai szerzőhöz került, és - most hogy már mindhárom szerzőtől olvastam a díjazott műveket (Gurnah esetében pedig a legújabb regényét) – azt kell mondanom, tökéletesen megérdemelten.

 

Galgut már korábban sem számított ismeretlen alkotónak az angol nyelvű irodalomban, ám 1963-as születésű szerző valahogy mindig kívül állt az igazán felkapott sztárírók körén, éppen ezért a Bookerrel járó felhajtás kapóra jött ahhoz, hogy nemzetközileg is beinduljon az egyébként termékeny író életművének kiadása, és így megjelenhessen magyarul is az első regénye, mégpedig a díjnyertes Az ígéret, amely stílusát tekintve az egyik legegyedibb, amelyhez idén szerencsénk lehet.

 

A közepesen vaskos regény ugyanis bár a történések szintjén az évtizedek alatt hihetetlenül megváltozott Dél-Afrika, illetve az itt élő félig zsidó, félig afrikáner Swart család morális bukásának tükre, ám mindez olyan szinten van nyakon öntve egy ironikus, sőt inkább cinikus, és éppen ezért nagyon is intelligens, és sokszor roppant szórakoztató narrációval, amellyel csak igen-igen ritkán találkozhatunk. A többnyire meglehetősen szürke és jelzőtlen nyelvet használó elbeszélői hangot az elején nehéz hová tenni, hiszen egyfelől nagyon is személytelen, ám sokszor megjelennek benne ironikus hatású „nyelvbotlások”, pontosítások, kiszólások, amelyek néha a szereplőkhöz, néha az olvasókhoz szólnak, rámutatva a Swart család, vagy éppen az egész dél-afrikai társadalom furcsaságaira, ellentmondásaira. Ezek a gunyoros kiszólások pedig senkit és semmit nem kímélnek. (Apróbb megjegyzés: ez az elbeszélői hang magyarul is egészen jól működik, ám maga a szöveg meglehetősen rendezetlen és döcögő benyomást kelt. Véleményem szerint nem ártott volna még vele foglalkozni.)

 

Ráadásul az egész mű roppant elmés, gyors és jól komponált „vágásokkal” dolgozik, gyakran szinte észrevehetetlenül csúszunk át egyik szereplőről a másikra, és ezenkívül sokszor egészen furcsa nézőpontokat is alkalmaz, így a történéseket megakasztva kóborolhatunk egy sakálpárral a szavannán, egy szellemmel a városban, vagy figyelhetünk meg egy üres, elhagyatott házat a semmi közepén.

 

Bár ez a fent említett furcsa és egészen egyedi narráció a legkülönlegesebb és legtöbb élményt adó elem a regényben, de mindenképpen kiemelném, hogy Galgut hihetetlenül profin építi fel a szereplőit, a Swart család tagjait is, akik között talán éppen azért működik annyira a dinamika, mert egymástól annyira, de annyira különböznek. Ahogy egy kellően elhidegült család tagjaihoz illik, rendszerint temetésekkor futnak össze egymással, és ahogy a kb. tíz évenkénti tragédiák alkalmával kénytelenek egymás szemébe nézni az egyre fogyatkozó családtagok, egyre élesebbé válik az apa haldokló feleségének tett, ám mindig beváltatlanul maradó ígérete, miszerint a család fekete bőrű szolgálójának ajándékozzák annak düledező viskóját. A szerző jól építi fel a köztük lévő konfliktusokat, és nagyon jól kezeli ezeket az időbeli ugrásokat is, így mindig megtudjuk, hogy az elmúlt időszakban kivel mi történt, és éppen ezért válik élesebbé annak tragédiája, hogy valaki közülük meg tud / vagy éppen nem tud megváltozni.

 

Damon Galgut Booker-díjas regénye, Az ígéret nem csak az őrült tempóban változó dél-afrikai korszakok pontos rajza (az apartheid végéről indulva, az új, demokratikusnak vélt korszak kezdeti hurrá-optimizmusán át eljutunk a korrupciótól és erőszaktól sújtott, lassan működésképtelen ország végóráiig), de egy család kisszerű bukásáé is, ráadásul egy olyan virtuóz narrációban, ami mellett nem lehet elmenni. Nagyon is jó helyre ment az a Booker, azt hiszem.