Főkép

„Pontban délután ötkor megszólal a csengő, Delfina felpattan a székéből, és tapsikolva ugrándozni kezd a nappaliban. Mama, Rosa és én próbáljuk jelezni neki, hogy ne viselkedjen már ilyen botrányosan.

– Még meghallja a vőlegényed! – figyelmezteti a mama.

Mabel rosszallóan csóválja a fejét, csak hogy ellentmondhasson:

– És mi lesz, ha meghallja a vőlegénye?

– Totál hülyének fogja nézni, hugi – feleli Rosa.

– Miért nézné hülyének? Mert örül?

Ernesto közbeszól.

– Te is tapsikoltál, amikor én csengettem?

A kérdést Rosának, a feleségének szánja, aki elvörösödik, és rám néz, mintha tőlem remélne segítséget.

– Természetesen – válaszol helyette Mabel. – Nem látod, hogy még most is lángra gyúl az arca a szerelemtől a hangod hallatán?

– Fogd be, hugi! – Rosa igyekszik rendre inteni Mabelt az elsőszülött nővér jogán.

– Ácsi, ácsi! – szól közbe a papa. Elég ez a két szó, és ettől fogva néma csendben várakozunk.”

 

Így kezdődik Eduardo Sacheri negyedik magyarul megjelent regénye. A Szemekbe zárt titkokat sajnos még nem olvastam (biztos vagyok benne, hogy ezen hamarosan változtatni fogok), az Ilyen a boldogság és a Lúzerek éjszakája viszont nagyon tetszett. Az új regény borítójába első látásra beleszerettem, sőt, bevallom, egy ideig szinte képtelen voltam levenni róla a szemem. Tetszettek a színei, a sejtelmessége, a feszültség és erő, ami áradt belőle, miközben valahol mégis megnyugtatott. A fülszöveg nem árult zsákbamacskát a témát illetően, abban viszont biztos voltam, hogy az argentin szerző valami különlegeset tartogat számomra.

 

Bár témája a szerelem, egyáltalán nem romantikus, legalábbis nem a hagyományos módon. Valójában inkább egy lassan építkező, nagyjából két évtizedet felölelő családregény, melynek középpontjában mégsem a család áll, az csupán a hátteret adja mindenhez, egy viszonyítási pontot, amelyhez képest főhősünk el tudja helyezni és látni önmagát. Egy tükröt, ami fókuszálni és szórni is képes a fényt. Egy tükröt, melyben nem csak önmagunkat láthatjuk, de azt is, milyennek látnak (vagy láthatnak) minket mások. Egy közeget, ami az elején még a hagyományt, a megszokást és a biztonságot, később pedig már inkább a béklyót jelenti. Mert ha ők nem lennének, vagy nem ilyenek lennének, talán minden máshogy alakulna. Talán soha nem történne meg az, hogy egy fiatal lány azzal a dilemmával szembesül, hogy egyszerre két férfihoz kezdik gyengéd érzelmi szálak fűzni. Lehet egyáltalán ugyanolyan szerelmesnek lenni egyszerre két emberbe?

 

Itt még mindig elcsúszhatna az egész, és elmehetne egy szappanoperás irányba, de nem, Sacheri nem ezt az utat választja, heves jelenetek, szerelmi civódások és látványos botrányok helyett inkább alászáll egy fiatal lány lelkébe, és tökéletes érzékletességgel mutatja meg, milyen is tud lenni a szerelem. Amikor a szenvedély tilos, a beteljesülés szinte lehetetlen, helyette van viszont állandó tépelődés, vívódás, nyugtalanság, bizonytalanság, titkolózás, harag, mardosó szégyen és bűntudat. Ezeknél a részeknél a türelmetlenebb olvasók talán úgy érezhetik, Ofelia csak túlgondolja és bonyolítja a dolgokat, de valójában itt igen komoly, már-már filozófiai mélységű kérdésekre keressük a válaszokat, melyek, ha meg is találjuk őket, valójában soha nem lehetnek örök érvényűek. Hogyan is lehetnének azok, hiszen már az sem mindegy, hogy mikor és hol merülnek fel ezek a kérdések. Mert lehet, hogy a 40-es, 50-es évek Argentínájában ezek komoly dilemmát jelentenek, sőt, akár főbenjáró bűnnek is minősülnek, míg a 21. század elejének Magyarországán már az ingerküszöbünket is alig érik el.

 

És közben, mintegy mellékesen, szinte sztorizós stílusban előadva megismerjük a Fernández Mollé család történetét a 40-es évektől a 60-as évek közepéig. A történet lineárisan halad előre, és bár olykor hetek, hónapok, de akár évek is kimaradnak, az olvasmányos stílusnak köszönhetően ez egy cseppet sem zavaró, hiszen szinte mindig tudjuk, hol kapcsolódunk be újra a család életébe, amelynek szerves részét képezi a politika. Na nem mélyen, elemzés és ismeretterjesztés szintjén, hanem csak annyira, hogy megtudjuk, kinek milyen nézetei vannak, és láthassuk, hogy a különbözőségek ellenére is képesek felülemelkedni a kicsinyes vitákon (amik persze vannak szép számmal), és nem hagyják, hogy ez a métely szétszakítsa a családot. Számomra ez a szál volt a legkevésbé érdekes, de értem, hogy miért van ott, mi a szerepe, és valójában lehet, hogy hiányozna is, ha nem lenne. Olyan, akár egy szín a palettán, ami nélkül az nem lenne teljes.

 

Egy letűnt korszak és annak teljesen más értékrendje elevenedett meg a lapokon, és bevallom, jó volt egy kicsit kiszakadni a mindennapi rohanásból, és elmerülni ebben a komótosan csordogáló történetben, ami szerintem csak látszólag egyszerű. Én legalábbis úgy jártam, hogy még az olvasás befejezése után napokkal is ott motoszkáltak bennem egyes jelenetei, érzései, gondolatai, és persze a rengeteg felmerülő kérdés – az övék és az enyémek is. Jó volt látni a sok különböző karaktert, elgondolkodni azon, vajon a közutálatnak örvendő, mindig komor és goromba nagynéni miért olyan, amilyen, látni, hogy miként változik a család élete a világ változásával, és azt, hogy a szerelem témaköre mellett milyen komoly szerep jut a testvéri kapcsolatoknak, a barátságoknak és egyéb kötelékeknek. Szívesen megnézném, mit kezd vele egy tehetséges forgatókönyvíró és egy jó rendező.