Alice Munro: A szeretet útja

Azt hiszem, az egyik legmegkérdőjelezhetetlenebb és legvitathatatlanabb Nobel-díjazás volt az elmúlt évtizedben Alice Munro 2013-as kitüntetése, hiszen a „kanadai Csehov” hosszú pályája során, jó ötven éven át bizonyította, hogy világszerte az egyik legjobb kisprózaíró, amiről szerencsére idehaza is meggyőződhettünk / meggyőződhetünk, ugyanis a nemrég boltokba került A szeretet útja az írónő 14. magyarul is megjelent alkotása.

Munro ezen műve pályája közepe tájáról származik (eredeti megjelenés: 1986), és többek között arról nevezetes, hogy ezért nyerte el harmadik alkalommal a legrangosabb kanadai irodalmi díjat, a Governor General's Literary Awardot. Aki ismeri a szerző írói világát, azt nem fogja semmilyen meglepetés érni, hiszen az ebben a kötetben szereplő tizenegy történet ugyanabban a kifinomult, ám korántsem művészieskedő stílusban íródott, mint amelyet már megszokhattunk és megszerethettünk, és ezek a 30-50 oldalas, végtelenül lassú elbeszélések ugyanazzal az érzékenységgel, sűrűséggel, erkölcsi, pszichológiai, társadalmi mondanivalóval rendelkeznek, mint a korábbiak.

Ezeket a történeteket olvasva egészen elképesztő, hogy Munro annyi mindent tud belesűríteni egy-egy elbeszélésébe, mint mások egy hosszabb regénybe, azonban a szövegek mégsem válnak soha túlzsúfolttá, hanem egyfajta furcsa, lebegő érzést keltenek bennünk, miközben ezeket a hétköznapi témájú, ám nagyon is változatos darabokat olvassuk. És hiába az óriási távolság, ahogy sodródunk ezekkel a jellemzően cselekménynélküli történetekkel, közben magunkra is ismerhetünk, ugyanis a Nobel-díjas szerző írásai egytől egyig univerzális érvényűek.

A címadó darabban egy már középkorú nő emlékszik vissza ifjúságára, amely a maga egyre homályosodó és egyre inkább körvonaltalanná váló módján még mindig ott kísért a lelke mélyén a kissé különc anyjával, a nőt mindig támogató apával, és az ellenpólusként (kvázi társadalmi normaként) megjelenő nagynénivel együtt. Bár gyakorlatilag alig-alig történik valami, de Munro mégis eléri, hogy az olvasó egy lehántott tapétadarabban a narrátorral együtt lássa meg egy elveszett gyerekkor minden szépségét, és a múló idő minden tragédiáját.

A „Zuzmó”-ban egy igen furcsa felállás kerül középpontba, hiszen egy középkorú férfi hozza el bemutatni jó tíz évvel fiatalabb és lelkileg meglehetősen instabil barátnőjét exfeleségének, akivel különválásuk ellenére is jó a viszonyuk, és ha már itt van, feltesz egy kérdést is: az új párját lecserélje inkább egy még fiatalabbra? Hogy mi a válasz, van-e válasz, majd az elbeszélésből kiderül…

A „Roham”-ban bár történik egy brutális gyilkosság-öngyilkosság (a főszereplő házaspár frissen beköltözött szomszédai követik el), de mégsem ez a lényeg, hanem az, amilyen szenvtelenséggel a halottakat megtaláló nő fogadja ezt az egészet, és az, ahogy ezzel a végtelen szenvtelenséggel, a megrázkódtatás teljes hiányával szembesülő férj elkezdi átértékelni magában, hogy mit is tud valójában az asszonyról.

A „Monsieur les Deux Chapeaux”-ben egy gyermekkori esemény hatására végképp összefonódik két testvér sorsa, így a megfontoltabb, szokványosabb életet élő Colinnak egy életen át gondoskodnia kell kissé furcsa és bogaras testvéréről, Rossról, de hogy ez a gondoskodás milyen mélyen is ivódott bele Colin lelkébe, talán csak Munro tud minket elég hitelesen tudósítani.

Bár a Nobel-díjas Alice Munro továbbra sem vált igazán kedvencemmé, de a kötetet befejezve ismét megbizonyosodtam arról, hogy a kanadai írónő vita nélkül az egyik legragyogóbb kortárs kisprózaíró, és mint ilyen, úgy tud mesélni többek között a halandóságról, az önámításról, a sorsról, a szeretetről, a szerelemről, a ragaszkodásról és az egymástól való függésről, mint talán senki más. A szeretet útja ismét egy mélyen megérintő, és minőségi kötet. A Munro életmű egyik tipikus darabja.