Főkép

A Knausgård név idehaza is ismerősen csenghet az irodalombarátok körében, hiszen már egy jó ideje a norvég sztárszerző Magyarországon is éppen akkora kultusznak örvend, mint szerte a világon, ám azt csak viszonylag kevesebben tudják, hogy Karl Ove a nagy sikerű Harcom sorozatban is megénekelt exfelesége, Linda Boström Knausgård maga is szépíró, és ráadásul nem is akármilyen. Engem már mindenesetre lenyűgözött az írónő eddigi egyetlen magyarul megjelent regénye, az Isten hozott Amerikában, így nem is lehetett különösebb kérdés, hogy a nemrégiben megjelent pályaindító kötetét, A Helios katasztrófát elolvasom-e.

 

Boström Knausgård a korábbi kötethez hasonlóan ezúttal is egy mélyen személyes, önéletrajzi, lírai és felkavaró történetet tár az olvasók elé, amely nem csak több okból is zavarba ejtő, de teljesen újszerű és egyedi módon tudja megragadni a mentális betegségek elszenvedésének, megélésének kérdéskörét.

 

Ez a két részből álló, és alig 200 oldalas mű ugyanis egy teljességgel meglepő, és egyébként a görög mitológiából is ismerős motívummal indul: egy serdülő, saját elmondása szerint 12 éves lány önmaga által, az apja fejét kettéhasítva születik meg, hogy vér és sikolyok közepette (mindkettő a férfitól származik) néhány pillanatra szembenézhessen az apjával, majd utána anyaszült meztelenül, aranyló páncélzatban és a fején sisakban meneküljön a hóban, hogy végül egy jó lelkű szomszédasszony juttassa el a hatóságokhoz, miközben apját elviszik az elmegyógyintézetbe. Hát bizarr kezdés, mit nem mondjak…

 

Viszont éppen ez kell ahhoz, hogy a sokkal realistább hangvételű folytatás is furcsának tűnjön. Annát - aki a történet egyedüli narrátora - ugyanis ezután egy kedves és szeretetteljes vidéki család veszi magához, hogy apró és otthonos falucskájukban megpróbáljanak segíteni neki mindenben a beilleszkedés során. És a tisztán, világosan és értelmesen mesélő lány szavaiból gyakorlatilag végig úgy is tűnik, hogy most már minden a legnagyobb rendben lehet. Igaz, számára nem megy a legkönnyebben az érzelmek megélése és a helyi szokások elfogadása, de mindig van valaki, aki segítsen neki, sőt még a kórházban lévő apjával is sikerül levelek útján felvenni a kapcsolatot. Aztán amikor hamarosan kiderül, hogy a helyi templom és a környék látványosságává váló lány nem „nyelveken szól”, hanem valójában az édesapjához hasonlóan súlyos mentális beteg, minden összeomlik. Pedig ahogy és amit Anna mesélt, abból nem ezt vártuk volna. Éppen ez a kötet egyik nagy erőssége, hogy úgy közvetíti a pszichés beteg kamasz gondolatait, ahogy azt ő ekkor megéli, és így vele együtt tévútra jut az olvasó is.

 

A kötet második felében Anna már egy pszichiátriai intézet szinte teljesen passzív lakója, és bár szinte teljesen kommunikációképtelen, ezúttal mégis sokkal jobban tisztában van a helyzetével, mint korábban. Ám szerencsére most is vannak, akik segíteni próbálják őt, legyen az a befogadó családból őt gyakran látogató Urban, vagy a helyi orvosok, ápolók és egyéb szakemberek. Azonban Anna úgy érezi, hogy gyógyulásának egyetlen esélye az, ha találkozhat édesapjával. Hogy végül sikerül-e neki? Csak találgathatjuk.

 

Linda Boström Knausgård kisregénye a korábbihoz hasonlóan ezúttal is egy jól átgondolt, egyedi nézőpontú és ismét egy fontos kérdést (a pszichiátriai betegség megélésének módja) újszerűen megközelítő alkotás, amely kimondottan szélsőséges helyzeteket és érzelmeket képes megragadni és megjeleníteni lírai formában és lírai nyelvezettel (ez persze a fordító, Papolczy Péter érdeme is), így természetesen csak arra tudok mindenkit biztatni, hogy tegyen vele egy próbát, mert nem bánja meg. Boström Knausgård tényleg egy egyedi hang a kortárs skandináv irodalomban.