Főkép

Minden bizonnyal nem szükséges óriási reklámhadjárat ahhoz, hogy sokan kézbe akarják venni napjaink egyik legsikeresebb írójának, Karl Ove Knausgård ex-feleségének a nemrégiben megjelent könyvét, hisz valószínűleg sokan kíváncsiak lehetnek a Harcom című önéletrajzi regényfolyamban is megénekelt asszonyra. Én azonban nem ezért vártam Linda Boström Knausgård kötetét (őszintén szólva, ebből a szempontból nem is érdekelt igazán), hanem azért, mert az Isten hozott Amerikában elképesztően és egyöntetűen jó kritikákat kapott világszerte.

 

A könyv története könnyen és egyszerűen elmesélhető, ám annál nehezebben megfogható. Ezért kezdem inkább az előbbivel. Ez az alig százoldalnyi szöveg egy tizenegy éves kislány, Ellen, belső monológja, aki egy nap saját elhatározásából úgy dönt, hogy többé sem szóban, sem írásban nem kommunikál környezetével. Ennek az oka látszólag az, hogy a gyermek imáiban arra kérte Istent, ölje meg az apját, és bizony ezek az imák meghallgatásra is találtak.

 

A döntésében a legfurcsább viszont talán az, hogy ezt az anyja is elfogadja. Így egy kimondottan furcsa és groteszk szituáció bontakozik ki ebben a szikár, tőmondatos narrációban: miközben folyton fel-felvillan a múlt – ami a kezdetek kezdetén inkább idilli a gyönyörű és sikeres színésznő anyával és a kimondottan tevékeny apával, hogy aztán a férfi egyre növekvő, ám részleteiben soha ki nem fejtett furcsaságával egyre sötétebbé váljon –, a jelen sem fest túl rózsásan. Az idősebb fiútestvér naphosszat bezárkózva él a szobájában a saját maga által beszögezett ajtó mögött, hogy többnyire csak arra az időszakra bukkanjon elő, míg a húgát terrorizálja, az anya pedig úgy néz ki, elfogadja a helyzetet, és folyton azt hajtogatja, hogy a miénk a „fény családja”, és zavartalanul éli saját életét (próbák, fellépések, fiatal szeretők), látszólag ugyanúgy és ugyanannyira szeretve a gyermekeit, mint korábban. 

 

Láthatjuk, hogy már maga a történet (vagy az összefüggőség hiánya miatt inkább történések sorozata) is kemény és megterhelő, ám ami mögötte van, az maga a megfoghatatlanság. Persze van (vagyis volt) egy mentális betegséggel küzdő apa, aki az idők során sokszor viselkedett furcsán és agresszíven (a gyerekekkel viszont soha), de ő már meghalt. Akkor mégis mi miatt ilyen a család? Miért viselkednek így? Miért nem tud senki változtatni? Miért nem csinál semmit az anya vagy a környezetük? Mi miatt némult el Ellen? Valóban a bűntudat miatt, mert azt hiszi, hogy az imái miatt halt meg az apja? De miért van bűntudata, ha nélküle mindenkinek könnyebb lett az élete? Vagy esetleg az apja bár nem verte, de valami rosszabbat tett vele? Vagy a kislány maga is pszichikai betegséggel küzd, és nincs mögöttes indok? Van kulcs, csak átlapoztunk rajta? Ennyi kérdés után mit tehet az olvasó? Hát visszalapoz, és keresgél.

 

Ennek is csak annyi értelme van, hogy jöjjenek az újabb kérdések (persze mindenkinek más lesz a fontos), nekem például az, hogy az állandóan mosolygós, pozitív és gyermekeit minden körülmények között elfogadó anya a maga viselkedésével lehet-e bűnös abban, hogy a dolgok így alakultak? Hm, lapozzunk csak vissza (jelen pillanatban még nem tudunk lapozni, mert könyv alakban még nem elérhető a kiadvány, de hátha nem kell sokat rá várni)…

 

Azt hiszem, hogy már ennyiből is sejthető, hogy Linda Boström Knausgård önmagában is megállja a helyét az irodalmi palettán, nem kell hozzá a híres ex-férj. Az Isten hozott Amerikában tipikusan az a könyv, amin gyorsan át lehet rohanni, de amihez időnként bizony vissza is lehet térni. Hogy mennyire van igazam, győződjetek meg róla személyesen!