Guðmundur Andri Thorsson: Valeyri keringő

A tavaly december egészen végig úgy telt el, hogy szinte minden egyes kezem ügyébe kerülő új könyv valamelyik általam abban az évben olvasott kötet párja lesz, és ez nincs másként Guðmundur Andri Thorsson „történetfüzére” (az írótól származik ez a különös műfaji megjelölés), a Valeyri keringő esetében sem. Ez talán nem is lehet olyan nagy csoda, hiszen az idehaza teljességgel ismeretlen északi szerző könyvecskéje a tavalyi 165. olvasmányom volt, viszont az annál inkább, hogy Thorsson művének párdarabja Jón Kalman Stefánsson Nyári fény, aztán leszáll az éj című alkotása, amivel szinte pontosan azonos minőséget képvisel, és ennél aztán tényleg nem kell jobb ajánlólevél senkinek…

Thorsson, aki alig öt évvel idősebb világhírű honfitársánál, hazájában maga is ismert és elismert szerző, fordító, sőt parlamenti képviselő, és ezenkívül maga is egy íródinasztia tagja, hiszen édesapja nem más, mint az a Thor Vilhjálmsson, aki meghonosította a noveau romant Izlandon, és aki több Stefánsson kötetben, így az Ástában is említésre kerül. Az eredetileg 2011-ben megjelent Valeyri keringő az ő emlékének lett ajánlva.

A Nyári fényhez hasonlóan itt is egy aprócska, alig ezerfős izlandi falucska mindennapjaiba (pontosabban egy konkrét napjába, melyből többször is visszatekintünk a közelebbi vagy távolabbi múlt felé) pillantunk bele, és ezenkívül még számtalan egyéb egybeesés figyelhető meg Stefánsson kötete és e között a kötet között. A Valeyri keringőben is egy furcsa, megfoghatatlan és sokáig „lebegő” elbeszélő vezeti be (szó szerint) az olvasót az aprócska településre, hogy itt is egyszerre lüktessen a néha gyönyörű, néha halálosan veszélyes természet szépségét és határtalan erejét élénk színekkel megfestő líra, és a sokszor az emberi lét legszörnyűbb mélységeibe is elvezető, a mindennapi élet apró mozzanatait leíró próza. Itt is apró fejezetenként haladunk előre, melyekben megismerjük a falu sokszor hétköznapi, ám nagyon is emlékezetes lakóit, akiknek mind megvannak a maguk titkai, a maguk vágyai, a maguk korábban meghozott sikeres vagy éppen sikertelen döntései egyaránt. Egyszerűen tanítani való, ahogy a szerző pár mondattal életre kelti és egyedivé teszi ezeket az alakokat.

Ennek tükrében mindenképpen furcsa volt ezt a szöveget olvasni, mert anélkül, hogy egy pillanatra is felvetődne az, hogy Thorsson bármilyen értelemben pusztán Stefánsson utánzója lenne, szinte egy az egyben ugyanazt műveli, mint a méltán világhírű honfitárs. Thorsson épp olyan biztos kézzel képes ingázni a nagy végletek (élet és halál, szerelem és gyűlölet, fiatalság és időskor, vidámság és melankólia) között, mint amilyen természetességgel hangolja össze a lángoló lírát és a szürke mindennapokat leírni képes sivár prózát is, hogy ezekből a különálló, ám szereplőikben (aki az egyik történetben főszereplő, az a másikban mellékszereplő, vagy még csak említésre sem kerül; vagy aki az egyik történetben pozitív figura, az a másikban lehet, hogy maga lesz az ördög), motívumaikban és történetszálaikban (ezen a napon akarja egy kóruselőadással megörvendeztetni a falu lakóit az ablakok alatt elsuhanó nagyszombati születésű „Karnagy” Kata) mégis összefüggő történetek ugyanúgy az Izlandra vetett egyetemes emberi létezésről szóljanak, mint Jón Kalman Stefánsson bármely műve.

Azt hiszem, hogy bár Guðmundur Andri Thorsson bőségesen van akkora író, hogy önállóan is megállja a helyét, de ha ezzel az ajánlóval már azt elérem, hogy első körben azok mind kézbe vegyék, akik vevők voltak a neves honfitárs, Jón Kalman Stefánsson műveire, akkor már most nyert ügye van idehaza Micimackó izlandi fordítójának. Én mindenesetre imádnám, ha a Polar Kiadó jönne a többi Thorssonnal, és persze lehetőleg Veress Kata fordításában, aki ezúttal is remek munkát végzett.