Főkép

Ahogy emlékszem, néhány éve, amikor olvasgattam egy, az akkori év irodalmi Nobel-díját megtippelni szándékozó külföldi portál ötleteit, megakadt a szemem azon, hogy egy számomra csak névről ismert (akkor még egyetlen könyve sem jelent meg magyarul) izlandi szerzőt tartottak az egyik legesélyesebbnek. Valóban ilyen erős lenne az izlandi irodalom, vagy csak azért gondolnak rá, mert ez a távoli szigetországból származó író szinte mindenkinek egyaránt egzotikum? – nem tudtam eldönteni.

 

Aztán ahogy érkezett egyik Stefánsson-regény a másik után a Typotex és a Jelenkor kiadók jóvoltából, nemcsak én, de minden más irodalombarát is rájöhetett, hogy a mi „Kálmánunk” gyakorlatilag egy teljességgel egyedülálló alkotó, aki egyenletes színvonalú, mindvégig a giccshatáron (ám a giccsen még innen) imbolygó, a történetiséget, a költőiséget és a végtelen emberismeretet magukba olvasztó műveivel valóban a világirodalom legszűkebben vett élvonalához tartozik, ráadásul úgy, hogy könyveiben semmit sem kell feláldoznia sem a közérthetőségből, sem a szerethetőségből.

 

Megmondom őszintén, hogy eddig Stefánsson minden kötetét imádtam, legyen az a roppant költői Keflavík-duológia (A halaknak nincs lábuk és A mindenséghez mérhető), az eposzi hosszúságú és témájú Menny és pokol-trilógia (Menny és pokol, Az angyalok bánata, Az ember szíve) vagy az ezekkel ellentétben viszonylag gyors tempójú, és éles váltásokkal operáló Ásta. Ennek fényében persze az sem lehet túl meglepő, hogy az új mű, a Nyári fény, aztán leszáll az éj is megvett kilóra.

 

Ez a rövidke, alig 240 oldalas kötet egy apró, mindössze négyszázlelkes nyugat-izlandi falucska egy-két évtizedének története, melyet – amúgy „závadásan” – a település lakóinak kórusa ad elő, és amely leginkább egy szereplőiben, témáiban és cselekményében egymáshoz kapcsolódó novellafüzérnek tekinthető. Minden fejezetet ez a kórus vezet fel (ezekben a 2-3 oldalas részekben olvashatunk a falu nevezetességeiről és különlegességeiről, vagy a szerzőt ismerőknek már nem szokatlan módon lételméleti kérdésekről), hogy aztán egy-két figura történetére koncentrálhassunk a következő pár tucat oldalon. Érdekes, emlékezetes és szerethető szereplőkben pedig most sincs hiány.

 

Találkozhatunk itt többek között a helyi Kötöttárugyár egykor gazdag, sikeres és boldog házasságban élő igazgatójával, aki egy álom hatására feladja korábbi életét, és „Asztronómusként” a végtelen kozmosz megismerésének szenteli minden idejét és energiáját; vagy több szerelmespárral, akik hol a boldogságot találják meg egymás oldalán, hol az őrületet szabadítják el; de van itt szellemjárás (vagy mégsem, ki tudja); szőrén-szálán eltűnt politikus, na meg megannyi más érdekes fő- és mellékszereplő is.

 

Sok más mellett, ami újfent lenyűgözött, az egyrészt Stefánsson arányérzéke, az író megint csupa nagybetűs témáról mesél (Szerelem, Élet, Halál, Sors) a legemelkedettebb hangvétellel, ám megint csak úgy, hogy közben egy pillanatra sem válik giccsé a szöveg, másrészt az izlandi végtelenül költői nyelve (Patat Bence újabb zseniális fordítása), amellyel megkapó módon és gond nélkül le tudja írni ezeket a sokszor mindennapi, sokszor pedig nem mindennapi eseményeket.

 

Azt hiszem, nem lehet vitás, hogy Jón Kalman Stefánsson legújabb alkotása, a Nyári fény, aztán leszáll az éj nemcsak az eddigi rajongókat fogja megnyerni magának, de azokat is, akik esetleg még nem találkoztak az izlandi szerző munkáival, és megint csak ott lesz sok „az év legjobb könyvei” listán; az enyémen biztosan.