Főkép

Miután az Ishiguro-életmű idén a Helikon Kiadóhoz került, és gyakorlatilag egyszerre, egy időben jelenhetett meg a Nobel-díjas szerző legújabb regénye, a Klara és a Nap – melyet azóta (talán) az egész életmű csúcsának is tartok –, illetve az eddigi legvaskosabb Ishiguro-mű, a Vigasztalanok, nem lehetett kérdés, hogy mindkettőt, amint módomban áll, azonnal elolvasom.

 

Ha csak az eredeti megjelenéseket nézzük, joggal vetődhet fel a kérdés, hogy míg az új kötet esetében példásan gyorsan érkezett a rendkívül színvonalas magyar fordítás, addig a Vigasztalanok esetében vajon miért kellett jó negyedszázadot várnunk arra, hogy magyarul is kézbe vehessük ezt a bő 700 oldalnyi szöveget. Hogy miért? Mert messze ez a legfurcsább és legmegfoghatatlanabb Ishiguro, amivel a legtöbben nem is igazán tudnak mit kezdeni, így egyes kritikusok (és számos olvasó) az életmű mélypontjának, mások viszont az életmű vitathatatlan csúcsának tartják. Majd’ egy hétnyi olvasás után én magam – némi fejvakarás mellett – a két vélemény között vagyok, ám egyértelműen fontos és jelentős kötetnek tartom ezt a féltéglányi kötetet, amelyet megkerülni vagy kihagyni semmiképpen sem érdemes.

 

A mű cselekménye mindössze annyi, hogy Ryder, a világszerte ismert zongorista egy meg nem nevezett, de a művészetekért kimondottan rajongó városba érkezik, hogy ott egy koncertet adjon a mélyen tisztelt publikumnak, ám céljától folyton-folyvást eltérítik a mindig és mindenütt felbukkanó, szinte lerázhatatlan helyi alakok, akik állandóan valamilyen kisebb-nagyobb szívességet kérnek az általában passzív és segítőkész hősünktől, aki persze szinte mindig és mindent megtesz (legalábbis megpróbál megtenni) a rajongóinak. Miközben Ryder téblábol az elvárások kereszttüzében, olyan „ishigurós” témák bukkannak elő, mint a társadalmi elvárások és társadalmi szerepek személyiséget torzító hatásai, az örökre kimaradt lehetőségek nyomasztó terhe, illetve a felejtés képessége vagy éppen képtelensége.

 

Az olvasóknak azért van különösen nehéz dolguk a szöveggel, mert bárhogy próbáljuk is, semmilyen racionális módon nem lehet hozzá közelíteni, állandóan kavarog, változik, ellentmond magának, nem alakulnak ki egyértelmű körvonalak, teljes mértékben nem ismerhető meg sohasem. Hogy csak néhány példát említsek: az egyes történetszálak néha összeállnak és egymást erősítik, máskor széttartanak és ellentmondanak egymásnak. Az itt megjelenő emberek egyszer hétköznapi hús-vér figurák, aztán olyan meghökkentő és groteszk dolgokat cselekednek a legnagyobb természetességgel, amelyek józan ésszel szinte értelmezhetetlenek. Maga a város is folyton változik, és nincsenek igazi, értelmezhető határai. Pár perc alatt a városközpontból egy elhagyatott mezőn találhatjuk magunkat, ahonnan aztán csak órák alatt lehet visszajutni a kiindulási pontra, mint ahogy egy ajtón be-, majd kilépve már előfordulhat, hogy nem ugyanaz a folyosó fogad minket, mint ahonnan korábban bementünk. Aztán sokszor kizökkenni látszik az idő is, és látszólag pillanatok alatt estéből hajnal lesz, hogy aztán érthetetlenül megint este legyen, vagy egy liftút tűnik félórásnak… Valljuk be, ez bizony kimondottan frusztráló tud lenni egy ilyen vaskos regény esetében, és mindezt persze nehéz is hová tennünk.

 

Azt hiszem, a legcélravezetőbb és a legtöbb (a könyvet kedvelő) olvasó által is alkalmazott eljárás az, ha az egészet egyfajta végtelen álomnak tekintjük (ezt sugallja maga a szerző is több interjúban), és nem próbáljuk meg minden egyes mozzanatát görcsösen értelmezni, vagy teljes egészében megérteni. Talán így jutunk a lehető legmesszebb, és így világosodik meg előttünk a legtöbb dolog és összefüggés. Mert azt azért nem nehéz észrevenni, hogy nemcsak Ryder, de szinte minden egyes itt felbukkanó alak (legyen kisfiú, fiatal, felnőtt vagy öreg) valamilyen módon kapcsolódik a művészetekhez, és életükben ugyanazok a vágyak, félelmek közösek. Vajon mit fognak az előadásomhoz szólni a szüleim? Eljönnek? Tetszeni fog nekik? És a közönségnek? Ki merjek állni? Érek eleget? Mi a dolgom művészként? Mit várnak tőlem? Én vagyok a közönségért, vagy ők értem? Vajon mit kell feladnom művészként, és mit érhetek el cserében? Milyen lesz az életem elhanyagolt kisfiúként, meg nem értett fiatalként, mindenki által űzött, ám talán sikeres felnőttként, vagy az életére visszatekintő öregként? Mi van, ha kevés vagyok, ha felsülök? Mi van, ha tehetséges vagyok, és ezáltal örökre megváltozik az életem? Megannyi kérdés, amit minden bizonnyal feltett magának az egykor zenésznek készülő ifjú Kazuo Ishiguro, aki – ha a válaszokat nem is feltétlen találta meg, de – szavakból létrehozott egy, ezekre a kérdésekre, álmokra és vágyakra alapozott hatalmas katedrálist, amelyet a művészeteknek szentelt, és amely végül a Vigasztalanok címet kapta.

 

Bár nem vagyok odáig a borítókra biggyesztett, általában túlzó és hatásvadász kritikai idézetekért, de azt hiszem, a Times Literary Supplement nem tévedett nagyot, amikor azt állította, hogy Ishiguro nagyregénye „az egyik legkülönösebb regény emberemlékezet óta”, mert valóban az. Így a japán származású szerzőt kedvelők ne is nagyon habozzanak, nyugodtan vegyék kézbe Greskovits Endre ihletett fordítását, viszont akik még csak ismerkednek a 2017-es év Nobel-díjasával, azok inkább más, könnyebben befogadható művével kezdjenek, mert ez itt a szépirodalom egyik Mt. Everestje.