Főkép

Bár már a 2017-es Nobel-díja előtt is óriási ismertségnek és népszerűségnek örvendett a japán származású brit Kazuo Ishiguro, de a világ legrangosabb díjának elnyerése után kis túlzással szinte az egész világ figyelte, hogy mivel rukkol elő legközelebb az utánozhatatlan hangvételű zseni, így a Klara és a Nap a 2021-es év leginkább várt szépirodalmi kötetei között kapott helyet világszerte. Teszem hozzá azonnal: joggal. Hiszen bár Ishiguro a 2005-ös Ne engedj elhez hasonlóan ismét a sci-fi zsánerét használta fel, hogy az őt leginkább érdeklő témákról (az emlékek és az emlékezés, a múlt mindent meghatározó szerepe, a személyes önfeláldozás és az élet értelmének, céljainak folyamatos keresése) írjon, de amit művelt, az egy pillanatra sem tűnik önismétlésnek (sőt, nagyon is mai hangon szólal meg), hanem tényleg csak az eddigi legjobbjaival, például a Napok romjaival említhető egy lapon.

 

A Klara… egy nem túl távoli, ám az elbeszélő korlátozottsága miatt is csak alig-alig megismerhető jövőben játszódik, ahol bár nincsenek repülő autók és nincs csillagközi utazás, de van kimondottan fejlett géntechnika, és ami a történetünk szempontjából jóval fontosabb, vannak mesterséges intelligenciák (vagyis itt RB-k, RobotBarátok), akik arra hivatottak, hogy segítsék a kiválasztott és legjobb anyagi háttérrel rendelkező tinédzsereket a felnövés soha nem egyszerű folyamatában.

 

A már említett elbeszélőnk, a címszereplő Klara is egy ilyen RB, aki hosszú ideig kénytelen várakozni a boltban, hogy megtalálhassa őt éppen az a tinédzser, akit neki rendelt a sors. És miközben várakozik, igyekszik megfigyelni az utcán sétáló, rohanó, bámészkodó embereket, hogy mire befogadja őt az új családja, annyit tudjon erről a furcsa és örökké kiismerhetetlen fajról, amennyit csak lehetséges. Aztán a hosszas várakozás után egy szép nap belép a boltba Josie, és minden megváltozik…

 

Azzal minden bizonnyal nem árulok el túl nagy újdonságot a szerzőt jól ismerőknek, hogy Ishiguro nem a gyorsan pergő történetek mestere, és ezt a tulajdonságát ebben a kötetben is újfent bizonyítja. Gyakorlatilag a szöveg egészét a robotlány aprólékos megfigyelései teszik ki, akinek egyetlen célja és élete értelme, hogy mindenben segítse az őt kiválasztó lányt, és bár a regény majd’ 400 oldalas, mégis mindössze néhány főbb jelenet, beszélgetés az egész.

 

Azonban ebben a majd’ 400 oldalban ismét olyan mélyre merülünk az emberi lélek és psziché legmélyére, amennyire csak szépirodalmilag lehetséges. Klara korlátozott tudása a világról (a nagyvilágról és a saját személyes világáról egyaránt) folyamatos feszültségforrás (egy-egy elejtett szót, megjegyzést nem tudunk hová tenni, csak ott motoszkál bennünk több száz oldalon át, hogy végül vagy megértsük, vagy nem), és végig gondoskodik róla, hogy minden egyes meghökkentő és szívfájdító csavar a megfelelő időben és módon fordítson egyet a történet menetén, hogy a végére – visszamenőleg – is világossá váljon Josie, Rick és a szüleik, na meg a robotlány közötti, az első látásra vélthez képest jóval bonyolultabb kapcsolat mibenléte.

 

A Klara és a Nap nemcsak az egyik legmélyebb és legelgondolkodtatóbb könyv, amit az utóbbi időkben olvastam, de egyben az egyik legjobb Ishiguro is. Mindkét megállapítás súlyos, de úgy érzem, igaz. Úgyhogy irány a boltokba, használjátok ki, hogy a világpremierrel szinte egy időben érkezett hazánkba az egyik legjobb kortárs író egyik legjobb regénye!