Főkép

Miután Szilágyi István majd' két évtizednyi hallgatás után (igaz, ez idő alatt megjelent egy novella- és egy esszégyűjteménye is az erdélyi alkotónak) tavaly előállt a 2020-as év egyik legfontosabb regényével – mely a Messze túl a láthatáron címmel került a boltok polcaira –, a hazai olvasók extrém gyorsan megkaphatták a következő adag Szilágyit is, ugyanis az MMA Kiadó ezúttal a szerző főleg az Utunk évkönyveiben megjelent munkáiból állított össze egy újabb válogatást A hóhér könnyei címmel.

 

Ahogy sejthető, ezek az egymástól időben és térben is roppant távoli szövegek hihetetlenül sokfélék és sokszínűek, de az mindenképpen elmondható, hogy magukon viselik Szilágyi minden főbb stílusjegyét, legyen az a végletekig kimunkált, veretes nyelvezet, a múltba ágyazottság, a balladai kihagyások gyakori alkalmazása vagy a hihetetlenül finoman megkonstruált motívumháló.

 

Az első történet, „A végállomáson leszállsz” egy realista szemmel nehezen értelmezhető darab, melyben a végtelennek tűnő erdélyi sínpályán döcögő vonat minden egyes fülkéjébe benyit egy szálfaegyenes, vak öregasszony, hogy az ott ücsörgő mogorva férfiakhoz intézett, közös múltjukról (?) szóló monológjával szép sorjában leszállásra kényszerítse őket, akik aztán egyesével eltűnnek a szürke tájban…

 

A „Hadban” a régmúltba, a törökdúlás korába visz vissza minket, azokba az időkbe, melyekre az akkor még fiatal deák, Sikolya emlékszik vissza, aki a tábor viszonylagos biztonságában, tétlenül várta haza felettesét, Bancsy hadnagyot, aki az erre portyázó oszmán haddal ütközött meg, és aratott fényes győzelmet felettük. Bár itt is – ahogy a legtöbb szövegben – alig-alig van történés, de hála a nyelvezetnek és az előadásmódnak, isszuk és elhisszük Sikolya minden szavát ebben az igazán autentikus hangvételű elbeszélésben.

 

A „Karácsony Menyőben” ezzel szemben már az egészen közeli múltba röpíti az olvasókat, akik az apró, eldugott falucskába, Szilágymenyőbe deportált Tőkés László itt töltött rövidke tartózkodásáról olvashatnak, arról a pár napról, amikor már lehetett sejteni (sőt, tudni is), hogy a diktatúrának hamarosan vége, ám a rendszer, ha rogyadozó térdekkel is, de még állt.

 

A kötet leghosszabb elbeszélése a címadó, „A hóhér könnyei”, mely a tavalyi nagy sikerű regény előzményének tekinthető, és amely bár eredetileg 1980-ban íródott, de mégis minden tekintetben szerves része a 2020-as műnek. A gyűjteményt a legújabb, 2013-as darab, „A higgyünk a csodában?” zárja, mely két férfi, egy kutya és egy mókus furcsa találkozását meséli el.

 

Összességében azt tudom mondani, mindenképpen örömteli dolog, hogy összeállhattak és egy kötetben megjelenhettek ezek a sokszor bő negyven éve íródott Szilágyi-szövegek. Bár messze állnak az életmű csúcsait jelentő nagyregényektől, és minőségben elmaradnak a 2009-es Bolygó tüzek című kisprózagyűjteménytől is, de elsősorban nyelviségük miatt mégis igazán eredeti és kimunkált darabok – amelyek talán éppen rövidségük révén jelenthetnek jó belépőt az erdélyi szerző életművébe.