Főkép

Szilágyi István abból a szempontból Nádas Péterhez hasonló alkotónk, hogy általában tíz-tizenöt évente ír meg egy-egy féltéglányi kötetet, ami aztán nagy eséllyel az aktuális év egyik legjobbja lehet. A mindössze pár hete megjelent Messze túl a láthatáronnal is egy majd’ két évtizedes hallgatást tört meg az erdélyi író (persze, ha nem számolom a tavalyi Katlanvárost, ami azonban zömében ’60-as, ’70-es években keletkezett szövegek gyűjteménye), hiszen az ezt megelőző regénye a 2001-es Hollóidő volt. A nagy kérdés az, hogy az új mű is esélyes arra, hogy az év egyik legjobbja legyen? A válaszom: talán.

 

A bő félezer oldalas mű két nagy egységből áll: az alig kisregénnyi terjedelmű Emlékiratból és az epizodikus szerkesztésű Amerre a világból. Az első rész meglehetősen furcsán épül fel, és sokáig nem is tudjuk, hogy hová fog kilyukadni. A Rákóczi-felkelés vége felé maga a Fejedelem kéri meg hű emberét, a szöveget lejegyző Tompay Wajtha Mátyást, hogy valamilyen homályos diplomáciai okból kifolyólag utazzon el az Oszmán Birodalomba, és ott mérje fel a helyi viszonyokat. Aki ennek persze eleget is tesz, ám hamarosan visszatér, hogy a némileg meglepett fejedelem ezúttal azzal bízza meg, hogy fogjon neki egy beszámolónak, amiben megörökíti a „kuruc zajdulás” történéseit. Aztán alig haladunk az eléggé kapkodó és összevissza módon lejegyzett emlékirattal, hogy Wajtha uram hírét vegye, rég nem látott feleségét valaki egy neki tulajdonított levéllel ismeretlen helyre elcsalta, ekkor pedig ugye rögvest meg is indul a nyomozás az eltűnt asszony holléte felől…

 

Bár ez a rész, mint látszik, borzasztóan csapongó és viszonylag későn derül fény a fókuszára, de mégis kimondottan jól működik. Szilágyi eddig is híres volt arról, hogy nagy mestere a magyar nyelvnek, és ez most sincs másként. Tökéletesen rekonstruálja a kor ízes, régies nyelvezetét és beszédmódját, a leírások és fogalmazásmód épp olyan cirkalmas és nehézkes, mint amit elvár az ember egy 18. századi elbeszélőtől. Ráadásul remekül ragadja meg a korszak háborús hangulatát és festi le a pusztítás mértékét, és még a krimiszál is több mint ígéretes.

 

A második rész majd’ negyven évvel az első után játszódik, ám továbbra is az időközben híres bíróvá lett Wajtha Mátyás áll a középpontban, és bár eddig sem a cselekményesség dominált, de itt a történet (már amennyiben beszélhetünk itt egyáltalán történetről) alig-alig mozdul valamerre. De akkor miről van is itt szó tulajdonképpen? Wajtha és többnyire jegyzője hosszas, cikornyás és komótos beszélgetéseket folytatnak a bírói tiszttel kapcsolatos eseményekről, amelyek a hétköznapi tyúklopásoktól a rablógyilkosságokon át a boszorkányságig terjednek; és persze felvetődnek olyan fajsúlyos kérdések is, mint hogy mennyire is ítélheti meg egyik ember a másikat, mennyire is lehet betartani a törvényt, mennyire torzul az igazság a rendszer által és még sorolhatnám.

 

Arra azonban mindenki készüljön fel, hogy ez a rész inkább tekinthető filozofálgatásnak és gondolatfutamok kibontásának, mint apró, érdekes anekdoták sorának, és Szilágyi is arra használja ezt az egészet, hogy elmondhassa véleményét igazságszolgáltatás és a hatalom természetéről vagy az emberi természetről. Megmondom őszintén, hogy itt azért volt némi hiányérzetem, mert egy ekkora terjedelmű szöveg komolyabb cselekmény nélkül azért eléggé le tud ülni, hiába a gondolatiság és a briliáns nyelvezet, és ez bizony egyszer-kétszer itt is megtörtént. Mindazonáltal ezzel együtt is tudom ajánlani a Messze túl a láthatáront a szerzőt kedvelőknek, a történelmi regények szerelmeseinek, és azoknak, akiket magával tud ragadni a végtelenül kiérlelt, lassú és ízes beszédmód.