Főkép

Bár korábban mindössze egyetlen kötetet olvastam tőle, mégis bizton állíthatom, hogy Georg Kleinnek bármiféle kérdés nélkül ott a helye a legjobb német kortárs szerzők között, mert amit művelt azzal az egyetlen könyvvel – az idehaza sajnos szinte teljesen visszhangtalanul maradt Gyermekkorunk regényével –, az maga a csoda. Hogy mást ne mondjak, abban a Lipcsei Könyvvásár fődíját is elnyerő regényében úgy sziporkázott nyelvileg, hogy az egy cseppet sem ment a történet rovására, úgy és olyan tudatossággal használta a mindentudó narrátor pozícióját, mint csak a legnagyobbak, és úgy alkotta meg azt a bő háromszáz oldalas lebegő, az olvasóját folyamatosan bizonytalanságban tartó szövegteret, amit – akkoriban legalábbis úgy hittem – nem lehet fokozni. Pedig de, lehet, már-már az őrületig, ahogy azt a nemrégiben megjelent művében, a Miakróban is bizonyította.

 

Klein 2018-as sci-fije nehezen hasonlítható bárkihez (a fülszöveg írója Orwellt és Szorokint említi, én meg mondjuk a Sztrugackij testvéreket és Jeff VanderMeert, de még ezen nevek említésével is maximum csak a felszínt karcolgatjuk) vagy bármihez, amihez korábban szerencsénk volt. Így nem is csoda, hogy az első pár tucat oldal inkább az akklimatizációé.

 

Eleinte úgy tűnik, hogy egy Nettler nevű embert fogunk nyomon követni, aki a hozzá hasonlóan egyen-kezeslábast viselő férfiakkal együtt egész napját azzal tölti, hogy egy furcsa, többszintes, leginkább talán okosasztalnak nevezhető szerkezeten végzi a számunkra felfoghatatlan és értelmezhetetlen feladatát a munka- és lakóhelyéül is szolgáló, és a külvilágtól komoly védelmi vonalakkal elválasztott Középső Irodában, hogy a többiekkel együtt onnan csak közös beszerzőkörútjaikra mozduljanak ki az őket körülvevő fenyegető és kiismerhetetlen alagútrendszerbe.

 

Ezek a beszerzőkörutak tulajdonképpen abból állnak, hogy a hol erősebben, hol gyengébben világító, leginkább egyfajta üveghez hasonló falak az okosasztalok által megjövendölt helyen és időben megnyílnak, és ekkor az „irodistáink” élelmet vagy különféle érthetetlenül gyorsan elromló használati tárgyakat találnak, amelyek ha nem is bőségesen, de biztosítják a túlélésüket, és amiből néha juttathatnak az alagutakban bolyongó, a múltjukat és a külvilágot szintén nem ismerő asszonyoknak és öregembereknek is.

 

Amikor az olvasó már kezdené megérteni – pontosabban, amikor már azt hiszi, hogy kezdi megérteni – ezt a furcsa, talán leginkább orwelli világot (a rendszer által végsőkig szabályozott, látszólag érzelem és tulajdonságok nélküli emberek egyhangú léte egy számunkra torz és nem vágyott jövőben), egyszer csak történik egy rendszerhiba (?), melynek folyamán Nettler és társai úgy döntenek, hogy elhagyják ezt a szürke, egyhangú és ingerszegény, ám kétségkívül biztonságos irodát, hogy egy régóta eltűnt társuk nyomába is szegődve felfedezzék az általuk ismeretlen külvilágot…

 

Eddig talán ha az első ötven oldal történéseiről meséltem, ám többet nem is szándékozok elárulni, ugyanis Klein számtalan szintet és számtalan világot beépített a szövegébe, így előre sosem tudhatjuk, hogy mikor lök ki minket az egyik, és mikor szippant be a másik. Annyi bizonyos, hogy a Miakróban sosem lehetünk biztosak semmiben, folyton új és új nézőpontok, utak és értelmezési lehetőségek nyílnak meg előttünk, folyton változik az ábrázolt világ és az azt irányító szabályrendszerek, sőt még a valóság is minimum megkettőződik előttünk…

 

A német mindezt olyannyira tökélyre fejleszti, hogy még maga a szöveg is folyamatosan elárulja az olvasóját, és gyakran deklaráltan ellentmond önmagának, így egy pillanatra sem lehetünk biztosak az eseményekben, és az ezekkel kapcsolatban kialakult álláspontunkkal és értelmezésünkkel. Nekem is számtalanszor vissza kellett lapoznom, hogy a halántékomat vakargatva dünnyögjek magamban, hogy „most tényleg ez történt, a narrátor hazudik, vagy kezd elmenni az eszem?”

 

Biztos vagyok benne, hogy a Miakro egy szűk réteg igen kedvelt olvasmánya lesz, mert egy olyan (sci-fi, horror, disztópia, thriller, vagyis inkább a legleplezetlenebb) szépirodalmi kötet, amely a végsőkig viszi az értelmezhetőség és értelmezhetetlenség kérdéskörét, és amely bátran képes lerombolni a saját szabályait akár tízoldalanként, hogy helyettük egy teljesen új és meghökkentő valóságot kínáljon, amelyet persze rögtön utána le is rombol újra és újra. Georg Klein műve igazi hardcore hullámvasút bő kétszázötven oldalon az egyik legzseniálisabb német szerzőtől. Vigyázat, mély víz, csak úszóknak!