Főkép

Idén egy újabb, nemzetközileg is igen fontos szerzővel ismerkedhetnek meg a magyar olvasók, mégpedig a Lipcsei Könyvvásár Irodalmi Díját is elnyerő, német Georg Kleinnel, ráadásul pont a díjnyertes művével, a Gyermekkorunk regényével. Mikor belekezdtem ebbe a könyvbe, semmit nem tudtam róla, de így utólag azt mondom, hogy egy lakatlan szigetre lehet, hogy ezt a művet is elvinném, mert annyira összetett, nehezen és sokféleképpen értelmezhető, tartalmas és komplex, mint csak nagyon kevés másik a kortárs világirodalom palettáján.

 

A cselekmény egy ’60-as évekbeli nyáron játszódik Nyugat-Németországban, ahol bár még ott vannak az amerikaiak, de már csak távoli emlék a háború; ahol egyre-másra épülnek a lakótelepek, létesülnek új munkahelyek; ahol béke van, és viszonylagos nyugalom. Mi pedig néhány itt élő gyerek szünidei kalandjait követhetjük nyomon, meglehetősen élénk színekkel ábrázolva. Klein ugyanis a hiperrealista ábrázolásmód mestere (ami az egész szöveget uralja, és ami rendkívül különös hangulatot és látásmódot kölcsönöz neki), ugyanis ezek az „érzékszervi” jellegű leírások segítségével (gyakorta tér ki a dolgok színére, formájára, illatára, ízére és tapintására) minden apró történés minden apró részletét olyan közel hozza hozzánk, amennyire csak fizikailag lehetséges; ugyanakkor ebből a szinte nem is létező távolságból (bár minden közvetlenül az orrunk előtt zajlik) esélyünk sincs átlátni, hogy mi lesz a következő lépés.

 

Az ok-okozatiság, az összefüggések megértése vagy egyáltalán, a lehetséges összefüggések felfedezése és végiggondolása egyébként sem túl könnyű feladat ebben a műben, ugyanis a szerző egyszerre kínálja fel az adott történés realista és a misztikus, szürrealista magyarázatát is olvasóinak. Hiába fogynak rohamos tempóban az oldalak, egyszerűen képtelenség eldönteni, hogy mi most egy realista történetet olvasunk, amit a gyermeki képzeletvilág ruház fel misztikummal, vagy valami valóságon túli dolog vette be magát ebbe a valódi, pontosan és egzakt módon körülhatárolható világba. Ez a technika olyan jól működik, és olyan gyorsak a váltások, hogy szinte bekezdésenként csöppenünk egyik műfajból a másikba (horror, misztikus thriller, szociológiai leírás vagy éppen hagyományos, realista regény).

 

A történetben elképesztően fontos szerepet kap a narrátorunk (akinek személyét sajnos elárulja a fülszöveg – ami igen nagy kár –, ugyanis garantáltan csak nagy sokára ébrednénk rá a kilétére), akinek létét, sorsát, földön töltött rövidke idejét figyelembe véve – utólag – sok történés, esemény és nézőpont tisztázódik, míg sok más nem. A Gyermekkorunk regénye voltaképpen egy óda az élethez és a fiatalsághoz (említenem sem kell, hogy maga Klein is a ’60-as években volt gyerek), vagy ha egy kicsit kitágítom, akkor egy óda a valósághoz és a fikcióhoz, a megtörténtekhez és a megtörténhetett volnához, az események hihetetlen komplexitásához és sokszínűségéhez.

 

Véleményem szerint Georg Klein egy rendkívüli tehetségű, és világirodalmi léptékkel is fontos szerzője a német irodalomnak, és mint ilyen, nagy öröm, hogy már magyarul is olvasható. Könyve az utóbbi idők egyik legösszetettebb és legsokrétűbb alkotása, melynek eseményein, alakjain, leírásain órákig lehet töprengeni, és emellett nagyon szépen „hangzik” magyarul is (a fordító, Horváth Géza egy-két apróbb megingástól eltekintve igazán remek munkát végzett), valamint olyan mindenki által érthető, és átérezhető univerzális témákat feszeget, mint az élet végessége, a múlt továbbélése a jelenben, vagy éppen a valóság és a fikció viszonya. Mondanom sem kell, hogy olvasásra erősen ajánlott, de csak a kitartóbbaknak.