Főkép

Beregi Tamás írt már álnéven (William Glendown) fantasyt, önreflektív regényt a maga korának budapesti éjszakai/alter életéről és a csajozás nehézségeiről (Egyetleneim), elvarázsolt, párját ritkítóan különleges viktoriánus regényt (Noctambulo), s mind kultikus lett, akárcsak a Pixelhősök, melyben a számítógépes játékok történetét mesélte el. Szégyenszemre én csak utóbbit olvastam, de további három sorakozik a polcomon, hogy végre sorra kerüljön. Ám előbb mégis az új könyvét vettem kézbe, mivel nemrég ismét beléptem a kutyások klubjába.

 

Ahogy arra számítottam, az Egyszer egy kutya nem pusztán egy a kutyás könyvek sorából, melyek ilyen-olyan szemszögből írnak arról, milyen együtt élni egy kutyával, és milyen elveszíteni őt. Emellett korrajz is az elmúlt évek Budapestjéről egy bulizós életet élő alternatív fazon szemszögéből (aki minden bizonnyal jó nagy részben maga az író), elmélkedés életről és halálról, valamint két különös külföldi utazás krónikája. De a középpontban végig a Lulu nevű kutyus van, és az ő Bertram nevű gazdája, kettejük kapcsolata, utóbbi szerencsétlenkedései, rossz húzásai, de nemes és megindító cselekedetei is. Mert természetesen a menhelyről származó, felemás szemű kutya gyökeresen megváltoztatja az íróként a maga Magnum Opusán (mindhiába) dolgozó Bertram életét, az egész életfelfogását, s olyan szoros kapcsolat alakul ki közöttük, ami valóban életre szól.

 

Tamás mindezt sajátos prózában tárja elénk. A könyv egyszerre szépirodalom és életrajz, és gyakran ágaznak szerteszéjjel a szerző/Bertram gondolatai, ahogy a különféle témákról emlékek, sztorik jutnak eszébe. Ettől néha szinte túl sűrű a szöveg, máskor meg rohanó, híven ahhoz, amiről épp szól (például Bertram bulizós korszakáról). Ám a végére érve megértettem, mi szükség volt ennyi mindent elmesélni. Mindezek nélkül a könyvbe beleírt életbölcsességek csupán idézetek maradnának, bármily bölcsek is, üresek. Így, hogy látjuk a hozzájuk vezető utat, hitelessé, hihetővé, érthetővé válnak. Több katartikus pillanata is van a regénynek, de ráeszmélős vagy épp rábólintós („igen, ez az, szerintem is így van!”) még annál is több.

 

Nevek azonban csak elvétve akadnak benne, jellemzően azoké, akik vagy fiktív szereplők, vagy részesei voltak Beregi megélt tapasztalatainak, ám nem ismert nevek. De nem csupán celebek vagy könyvkiadók nevei nem szerepelnek, hanem a bejárt budapesti, vidéki és külföldi helyek is csak körül vannak írva, olyan ügyesen, hogy a legtöbbjüket könnyen beazonosítja a magyar olvasó, mégis, még nekünk is ad valami furcsa lebegő-titokzatos érzetet ez a megoldás.

 

Ahogy Kumi Obata japán grafikusművész képei is különlegesek. Van, amelyiknél az igen szabad asszociáció sem segít, hogy megfejtsem, miért került oda, de a legtöbb remekül passzol, s mindegyiknek olyan sajátos atmoszférája van, amivel plusz réteget ad a szépséges kivitelű kötethez.

 

Az Egyszer egy kutya számos magyar emberben fog nosztalgikus húrokat megpendíteni. Azok fogják azonban a legjobban érteni, akiknek volt vagy van kutyájuk, más egyéb nem-ember társuk az életükben, olyan társuk, aki/ami hatással volt vagy van rájuk. Ez olyan kötelék, melyet könnyű elhalmozni jelzőkkel, s melyről könnyű sztereotípiák mentén beszélni (legyenek bármily igazak is, mint hogy, mondjuk, a kutya megtanítja az embert a mostban, a jelenben létezni). Ám ilyen megindító, fájdalmas őszinteséggel, minden részletet átadni igyekvő, de közben a lényeget megragadó módon nagyon kevesen tudtak erről írni – egyikük Beregi Tamás.