Főkép

Az utóbbi években egyre több skandináv regényt olvasok, és ezen belül is – hála elsősorban Jón Kalman Stefánssonnak – különösen középpontba került az izlandi irodalom, és mivel az idei legjobb olvasmányélményem Vigdis Hjorth A tanárnő dala című munkája volt, sokat nem is vacilláltam azon, hogy nekiugorjak-e a számomra teljesen ismeretlen, ám éppen a most tárgyalt kötetével Izlandi Irodalmi Díjat nyerő Kristín Eiríksdóttir alig kétszáz oldalas kisregényének, az Elínnek.

 

A történet csalóka egyszerűséggel indul: az első oldalakon a nagyjából hetvenéves címszereplő, Elín közli velünk, hogy bár nem szakmája az irodalom (évtizedek óta különböző kellékeket, maszkokat, parókákat készít, főleg filmeseknek), de úgy érzi, hogy a most következőket meg kell írnia. A szöveg ennek tükrében nem meglepő módon úgy is néz ki, mintha tényleg egy amatőr, ám azért tehetséggel megáldott személy vetette volna papírra.

 

Néhány bekezdésből megismerjük Elín életének főbb fordulatait (szüleit hamar elvesztette, és az őt felnevelő nagyanyja is évtizedek óta halott, mindent, amit elért, a saját erejének és kitartásának köszönheti, jelene meglehetősen sivár), valamint képbe kerül az új, ezúttal színházi munkafelkérés kapcsán megismert Ellen, a darab szerzője, aki még húszéves sincs, de mégis nagyban emlékeztet narrátorunkra. A fiatal lány maga is rengeteg sorscsapást viselt már el rövid élete során, ám ő is dacol az élet minden viharával.

 

Elín – Ellen. Már ebből is sejteni lehet, hogy itt bizony egy doppelgänger-történet lesz, és ezt a sejtésünket a mű feléig semmi sem cáfolja: egymás mellett, egymás mögött látjuk a két nő életének szilánkjait, melyek egyre inkább kirajzolják kettejük személyiségét.

 

Azonban hirtelen egyre több különös dolog kezd zajlani a lapokon. Elín életében feltűnik három megpakolt kartondoboz a múltból, amelyek a nagyanyja házából kerültek elő, később egy furcsa, a lakásában többször megjelenő, majd eltűnő férfi, a semmiből előbukkanó szakállbroméliák, vagy éppen egy érthetetlen fenyegetést hordozó üvegló. Miért? Mi történik itt? Aztán az is furcsa, hogy egyre több olyan dolog derül ki Ellenről, amit Elín sehonnan sem tudhat. Ezeket honnan veszi? Miért írja le? Mi a célja?

 

Ahogy haladunk előre, nemhogy tisztulna a kép, minden csak még zavarosabbá válik, és olyan fókuszvesztés és szétesés következik be, amely már-már ritkaság bármilyen szépirodalmi műben. Persze a tapasztalt olvasó sejti (tudja?), hogy mindez mi miatt történik, ami, bevallom, számomra eléggé el is rontotta az élményt; mert ha már jó előre tudom, hogy mi lesz a csavar, az egész nem is üt akkorát.

 

Bár nem tartom tökéletesnek a fiatal Kristín Eiríksdóttir művét, de mégis tudom ajánlani, mert a folyton változó felszín alatt olyan súlyos témákról beszél a maga furcsa, különleges módján, mint a nemi erőszak, az alkoholizmus, a széthulló családok, na meg az élet és az irodalom; ezekről pedig beszélni és gondolkodni mindig is fontos és érdemes.