Vigdis Hjorth: A tanárnő dala

„Ötvenkét éves, elvált, és úgy gondolja, a vele egykorú férfiakhoz képest elég jól megoldotta a szex problémáját.” – Az álmaimból felébresztve is idézni tudom a Szégyen nyitó sorait. Bármikor, gond nélkül. És bár J.M. Coetzee zseniális regényét már egy jó évtizede olvastam, ám az azóta kezeim közé kerülő bő másfél ezer kötet között egy sem akadt, amely ilyen pontosan felidézte volna a dél-afrikai Nobel-díjas rendkívül összetett, az embert és a társadalmat végletekig lecsupaszító, így önmagunkkal is szembenézésre késztető művét, mint annak a norvég Vigdis Hjorthnek a könyve – A tanárnő dala –, amelyről most fogok írni.

A fent említett párhuzam azért is erős, mert a skandináv írónő regénye is egy voltaképpeni bukástörténet, amelyben a főhős egy, a saját cselekedeteiből következő, ám így is váratlan botránynak köszönhetően kénytelen átértékelni egész addigi életét, tetteinek súlyát és saját világban betöltött szerepét. Pedig (látszólag) milyen jól indult minden…

Egy újabb párhuzam: Lotte Bøk ötvenhét éves, elvált és a vele egykorú nőkhöz képest szintén viszonylag jól megoldotta a szex problémáját (igaz, ő kiiktatta az életéből, nem is hiányzik neki). Coetzee hőséhez hasonlóan ő is tanít, a munkahelyén, a Művészeti Főiskolán megbecsülik, szakterülete a kisujjában (Bertolt Brecht drámáit elemzi a leendő színészeknek és rendezőknek), élete rendezett, szabályozott, botrányoktól mentes. Önmagát – úgy gondolja – jól ismeri.

Egy nap azonban Tage Bast, a végzős, rendezőszakos hallgató felkéri, hogy szerepeljen vizsgafilmjében, amely a tanárok munkahelyi és civil szerepe közötti összefüggéseket kívánja megjeleníteni. Lotte kis habozás után igent mond, így az egyébként a tanulmányaihoz viszonylag túlkoros, harminchárom éves férfi követni kezdi a kamerájával, rögzíti óráit, szabadidős tevékenységeit, valamint magánéletének bizonyos részleteit is. Ez pedig rövidesen mindent megváltoztat a nő számára.

Hogy festhet vajon a kamera lencséjén keresztül? Tényleg az az enyhén visszahúzódó, ám okos, nagylelkű és a tanítványai számára mindent megtevő ember, akinek eddig tartotta magát? Felvetődik számára a kérdés, hogy amit tesz, az vajon mennyiben őszinte és mennyiben színjáték. Az például, hogy minden egyes nap az órái előtt megiszik egy lattét, hogy a téren ülő, román koldusasszonynak adhassa a visszajárót, jó emberré vagy éppen képmutatóvá teszi?

Hisz kedvence és példaképe, Brecht is azt sugallta az „Éjjeli menedékhely” című versében, hogy a szenvedéssel való találkozáskor két lehetősége van az embernek: ha módja van megváltoztatni a szenvedést okozó rendszert, akkor megteszi, ha pedig nincs – és az egyes embernek ugye semmi ráhatása az egész rendszerre –, akkor ott helyben az egyénen kell segíteni. Hát nem egy örök érvényű igazság ez? Vannak egyáltalán örök érvényű igazságok, vagy felettük is eljár az idő?

Lotte egyre inkább kételkedni kezd mindezzel kapcsolatban, miközben azért óráról órára előadja a mindent látó kamera előtt a zömében érdektelen, a darabokat soha el nem olvasó és valós célokkal sem rendelkező hallgatóknak az épp aktuális Brecht-darabbal kapcsolatos interpretációit (egyébként ezek tökéletes, magukban is működő esszék, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy felhívják a figyelmet a német zsenire). És közben persze azzal kapcsolatban is egyre bizonytalanabbá válik, hogy mi lehet a valós célja a nála évtizedekkel fiatalabb, jóképű férfinak, aki minden éjszaka furcsa üzenetekkel bombázza őt…

Hjorth nagy erénye, hogy a húsba maró realizmus ellenére (vagy éppen amiatt) végig lebegteti az eseményeket, sosem tudjuk, hogy merre fog elbillenni a történet, amely nemcsak egy középkorú nyugati értelmiségivel, de az egész mai világunkkal kapcsolatosan is felvet igazán komoly kérdéseket (például a különböző generációk gondolkodása közötti különbségről, vagy napjaink migránskérdéséről is igen ritkán lehet ilyen pontos, ám nehezen megfogható villanásokkal találkozni más szerzőknél).

Első idei olvasásként persze botorság lenne kijelenteni, hogy már meglenne a 2021-es év legjobbja, de biztos vagyok abban, hogy Vigdis Hjorth műve, A tanárnő dala nagy eséllyel ott lesz az év végi toplistákon. Az enyémen biztosan.