Főkép

A svéd Björnstad jégcsarnokában egy régi zászló lóg, rajta a három alappillér, amire a város épül: Kultúra, értékrend, összetartozás. Hogy ebből mit jelent a kultúra? „Nem csak az része a kultúrának, amit bátorítunk, hanem az is, amit hajlandók vagyunk eltűrni.”

 

Björnstad városának lakói csupán egy dologra büszkék: a hokira. Szinte mindenki kapcsolatban van valamilyen módon a hokival – van, aki játszik; van, aki szurkol; van, aki kénytelen vele élni; van, aki csupán a hatásait éli meg. Senki sem tud elmenekülni előle, olyan mélyen a közösség része, mindenki valahogyan a hoki segítségével határozza meg magát. A sportigazgató. A sportigazgató lánya. A tehetséges juniorjátékos. Az edző. Az egyik játékos anyja. A főszponzor. A hokicsarnok takarítójának fia. Mindenki kötődik a játékhoz – ez egy hokiváros, ami évtizedek óta arra épült, hogy fiait a kemény hoki neveli. A csapat mindenek felett áll, a játékosok a legfontosabbak, minden esetben össze kell tartani. A fájdalmat szótlanul tűrni kell; férfiasan tartani magad, akármi is történik. Akármi is történik.

 

Peter Andersson egykor Björnstad legnagyobb reménysége volt. Amikor ő volt a csapatkapitány, majdnem megnyerték a döntőt – végül sztárjátékosként az NHL-ben folytatta, egészen addig, amíg a fia halála és egy sérülés annyira össze nem törte, hogy már nem tudta folytatni. Családjával visszatér Björnstadba, hogy új életcélt találjon magának, amit nem is kell sokáig keresnie: a björnstadi hoki ugyanis hanyatlik. A város seniorcsapata már régóta nem képes semmiféle sikerre, ám a juniorokban még rejlik lehetőség. Márpedig ha a tinédzsereknek sikerül az, ami Peternek egykor nem, és győzni tudnak, akkor lehet, hogy az egész várost megmentik ezzel: a városban épülhet fel a környékre tervezett hokigimnázium, visszatérhetnek a szponzorok, újabb munkalehetőségeket teremtve, megállítva a város elkerülhetetlennek tűnő pusztulását. A hoki ugyanis Björnstadban nem csak egy játék. Ez maga az élet.

 

Persze a tinédzserek ebből még nem érzékelnek mindent. Ők csak a nyomást érzik magukon, azt, hogy ők a legfontosabbak, hogy minden felnőtt ismeri őket és mindenki velük foglalkozik. Kevin a város legtehetségesebb játékosa Peter óta, akitől nagyon sokat várnak: a legjobbnak kell lennie a jégen és azon kívül is. Benji gyerekkoruk óta elválaszthatatlan Kevintől; ő az, aki megvédi bármi áron. A sokkal szerényebb körülmények közül induló Amatot világéletében kinézték mindenhonnan, ám ő elhatározta, hogy a leggyorsabb hokijátékos lesz, akit Björnstadban valaha láttak. Maya, Peter lánya, inkább a zenében találja meg önmagát, ám Kevin miatt hirtelen jobban figyel a játékosokra is. Egy bulin azonban örökre megváltozik az életük – egy pillanat alatt kell mindannyiuknak felnőnie, tetteik örökre megváltoztatják Björnstadot.

 

Fredrik Backman zavarba ejtő kíméletlenséggel vág bele ebbe a világba. Nem csupán megkapargatja a felszínt, hogy megnézze, tényleg annyira erős-e a hokiváros, mint amilyennek kívülről tűnik, de mélyen belenéz a lelkébe – és nem nagyon fog tetszeni az, amit ott talál. Regényében olyan figurákat épít, akik remekül képviselik a város valamilyen aspektusát, talán pont tipikusságuk miatt olyan szimpatikusak és megismerhetőek; rajtuk keresztül mutatja be, hányféle módon telepszik rá az életükre ez a játék. Hogy milyen az a közeg, ahol az ember a saját apjaként szeretett edzőnek sem mondhatja el a legféltettebb titkát. Hogy miként találják meg a hovatartozásukat ezek a sehová nem illő fiúk. Hogy miért olyan katartikus, amikor valaki rájön: a jégen semmi nem számít a külvilág problémáiból, csak te és a csapatod. Hogy miért vannak a nők ennyire kirekesztve ebből a világból. Hogy mennyi elfojtott fájdalmat és szégyent oltott a játékosok lelkébe ez a város. Hogy mennyire átalakult a lakók értékrendje, és hogy mennyire nehéz ebből elszakadni – főleg akkor, ha nem marad más helyette.

Backman a szokványos minimalista skandináv prózától eltérve sokkal bővebben mesél el mindent, talán olykor a hatásvadászat és a pátosz bűnébe is esve. És bár én szívesen olvastam Backman „mindent kimondó, mindenre rámutató” stílusát, megértem, ha egyeseknek némileg frusztrálónak érződik – nekik viszont jó választás lehet a regény alapján készített ötrészes sorozat. Peter Grönlund készítő sokkal visszafogottabban, „skandinávosabban” közelítette meg a témát, és bár egyes pontokon egyszerűsítésekhez kellett folyamodnia a regényhez képest, meglehetősen hatásos drámát nézhetünk végig. Az HBO Nordic sorozatában sokkal jobban kijön ez az elhallgatásokkal teli közeg, ahol a hokijátékosok mindenek felett állnak, bár mivel Backman regényében nagyon sok nézőpontból láthatjuk az egyes eseményeket (például egy hokimeccset), ott hatásosabban megjelennek a fontos pillanatok.

 

Ebből fakadóan jól kiegészíti egymást a regény és a sorozat – én előbb láttam, és csak utána olvastam, de el tudom képzelni, hogy fordítva is remek élmény. A sorozat nagyon erőteljesen vázol fel egy nem könnyű helyzetet, szótlanságában, fagyos tekinteteiben sok minden ott van, amik viszont igazán csak a könyvben tudnak kibontakozni. Backman folyton analizáló, összefüggésekről és érzésekről mesélő szövege mélységet ad a svéd jégpályáknak, szereplőiben éppen annyira ismerhetünk magunkra, hogy azért nekünk is fájjon ez a regény. Nem csak a hideg napokra ajánlott a Mi vagyunk a medvék – bármelyik verzióban.