Főkép

Ahogy tapasztaltam, idehaza a 2020-as év leginkább a kisprózáké és a rövidebb lélegzetvételű könyveké, ugyanis idén valósággal sorjáznak a remek elbeszélés- és novelláskötetek (a teljesség igénye nélkül az év talán legjobbjai: az Illegál Szöllősi Mátyástól, Nádasdy Ádám érzékeny hangvétellel és nagyon okosan előadott meleg-novelláit tartalmazó A szakállas Neptun, vagy A varjúkirály, amely Jászberényi Sándor megszokottan magas színvonalú történeteit és egy kisregényét foglalja magába), illetve az olyan rövid, pár oldalas fragmentumokból felépülő regények, mint Szilasi László legutóbbi alkotása, a Kései házasság.

 

Ebbe a sorba tökéletesen illeszkedik Bakos Gyöngyinek a debütáló műve, a Nyolcszáz utca gyalog is. Már az előzetesen az internetre felkerülő részleteit is nagy örömmel olvasgattam, és már jó előre megállapíthattam magamban, hogy igen, Bakos nagyon tud írni – stílusosan, eszköztelenül és egyedien, különösebb formai megingások nélkül. Már „csak” az volt a kérdés, hogy ebből a kimunkált hangból végül milyen regény is kerekedik ki. 

 

Ez az alig száz oldal egy harminc körüli nő monológja, vagy inkább tudatfolyama, ami azonban meglepően korlátozott területre irányul. Ugyanis alig-alig tudunk meg bármit is az elbeszélőnk gyerekkoráról, iskoláiról, barátairól, kollégáiról, munkahelyeiről, hobbijairól vagy a tágabb környezetéről, esetleg arról a korról, amiben él, ellenben az életében fontos szerepet betöltő férfiakkal – nagyapja, édesapja és három szerelme (szerelmek ők vajon?) – való kapcsolatáról annál többet.

 

Maga a narráció és a kötet felépítése is elég különös. Az hagyján, hogy a fejezetek egy-egy Bergman-film címét viselik (ami persze nem meglepő, ugyanis a narrátorunk belőle írta a szakdolgozatát, de hogy ez mennyire is komoly szervezőerő, sajnos nem tudtam megállapítani, hiszen életemben mindössze három filmjét láttam a svéd mesternek, ám balszerencsére egyik sem szerepel a kötetben), de az elbeszélőnk is mintha kiesett volna az időből. Minden (pár sortól egy-két oldalig terjedő) egység más-más férfihoz fűződő viszonyának egy-egy részletét meséli el, és gyakran még az egyes szálak között is felborul az időbeli linearitás: egyszer a gyerekkorban vagyunk, majd egy nászúton, majd, mondjuk, egy egyetemi szerelemmel. Ez az ugrálás azonban nem okoz különösebb zavart vagy érthetetlenséget, hanem inkább különös intenzitást ad a folyamatosan jelen időben leírt eseményeknek, amelyek játszódhatnak bárhol, bármikor és bárkivel, egy igazán közös, ám annál meghatározóbb pontjuk van: a nő furcsamód szinte sosem változó személyisége. Hogy ennek mi az oka, a kicsit rejtett retrospektív elbeszélésmód, a lány változásra képtelensége, vagy ez csak egy kisebb írói hiba, számomra még nem eldönthető.

 

Azonban nemcsak a folyamatosan váltakozó szálak (sosem folytatódik egyből ugyanannak a férfinak a története), helyszínek és idősíkok adnak nagyfokú intenzitást a szövegnek, hanem az is, hogy ebben a narrációban aztán minden mindennel kapcsolódhat, és egyik tárgy, téma vagy utalás azonnal elvezethet valami gyökeresen máshoz. Emellett kiemelném azt is, hogy férfiként is tökéletesen át lehet élni és át lehet érezni ezt a női nézőpontot és ezeket a tipikusan női tapasztalatokat, amelyek bizony egy-két esetben komolyabban el is tudnak gondolkodtatni akár a saját életünkkel kapcsolatban is.

 

Zárszóként azt tudnám mondani, hogy bár erősen túlzónak érzem azt a megállapítást, ami a fülszövegen van feltüntetve („a Nyolcszáz utca gyalog megkerülhetetlen pont a fiatal magyar próza térképén”), de ezzel együtt is egy jól sikerült első kötetnek és biztató indulásnak tartom ezt az alkotást. Ami, azt hiszem, a (teljesen pozitív értelemben vett) csapongó, asszociatív stílusával és érett, kimunkált nyelven megszólaló narrációjával sok irodalomszerető embert levehet a lábáról, ha hajlandóak rááldozni pár ezer forintot és egy-két órányi figyelmet erre a tehetséges, fiatal alkotóra.