Főkép

Kevés magyar szerzőtől való könyvmegjelenés volt, amit igazán vártam az idei évben, de ezek között Szöllősi Mátyás új kötete, az Illegál mindenképpen az elsők között szerepelt, hisz a szerző már a korábbiakkal is jócskán rászolgált a figyelemre. Szerencsére, ahogy vártam, ezúttal sem okozott csalódást a kötetben szereplő egyik történet sem.

 

Az első, címadó sztori elbeszélője egy hosszúra nyúló, esős nap során, egy magánéleti válság kellős közepén, egy baleset szemtanújaként és egy véletlen találkozásnak hála talán egy pillanatra megérzi, hogy eljutott életének arra a pontjára, amikor a fiatalság már könnyedén és visszavonhatatlanul átbillenhet a középkorúságba, fokozottan fontossá téve az évtizedes emlékeket, még azokat is, melyeket rég el akart felejteni. És mit csinál ilyenkor az ember? Emlékezik; hogy ezáltal kettéváljon a szöveg azelőttre és mostra, hogy kimondottan jó ritmusérzékkel és eltalált tempóban bomoljon ki előttünk nemcsak a krízishelyzetben lévő harmincas budapesti férfi élete, de az egykori kamaszé is, aki egy underground galeri tagjaként elkövetett csíny során egy villanásnyi időre a halál közelébe sodródva érzi át igazán azt, hogy él.

 

Ahogy sorjáznak a szokásosan precíz szöllősis mondatok, úgy erősödik az olvasóban valami furcsa fenyegetettség-érzet, és úgy sejtheti, hogy itt bármikor történhet valami jóvátehetetlen és visszavonhatatlan, és a Váltóáram több novellájához hasonlóan itt is nagy lendülettel jutunk el a szakadék széléig, hogy aztán az utolsó pillanatban mégse zuhanjunk bele, csak lássuk a halálos és üres mélység felett felkelő Napot, amely még bármi jót hozhat… Ez a történet tényleg kimondottan erős indítás, és azt kell mondanom, hogy jelenleg ez a kedvenc Szöllősi-szövegem.

 

A kötet másik története ennél jóval hosszabb terjedelmű, és nem véletlenül viseli sem a „Vendégjáték” címet, sem a „variáció egy témára” alcímet, hiszen a Simon Péterhez hasonlóan megint a Váltóáram világának egyik szálát viszi tovább, és bontja ki talán oly módon, ami más fénytörésbe helyezi az eseményeket.

 

Elbeszélőnk ismét egy nehéz helyzetben lévő harmincas férfi – ezúttal egy ügyvéd –, aki bár a háta közepére se nagyon kívánja, de elvállal egy ügyet, amelyben egy emberöléssel gyanúsított fiatal, cigány származású zenészt, az előző kötetből jól ismert Fazakas Ádámot, kellene védenie. A pároldalnyi felvezetés – míg narrátorunk eljut a Gyorskocsi utcáig – ismét megteremti a kellően sötét hangulatot, hogy aztán egy gyors kérdezz-felelek játék keretein belül újra kibomoljon annak az éjszakának az emléke, amikor valami szörnyűség eshetett meg, és a történteket a Váltóáramból már ismerő olvasó csak kapkodhatja a fejét, és gondolkodhat, hogy mi lehet a csavar, vagy mi szükség lehet elmesélni ugyanazt (?) még egyszer, hogy aztán a végén előbb kapjon pár gyomorszájast, aztán újfent csak a helyén lévő feloldozást – megint eljutunk a szakadékig, de megint nem zuhanunk bele.

 

Bár előzetesen tartottam tőle, hogy a sok-sok eltolt, elhalasztott megjelenés miatt (köszönjük, COVID!) csak kevés igazán minőségi szépirodalmi alkotás fog megjelenni idehaza magyar írók tollából, de Nádasdy, Szilasi vagy Jászberényi után Szöllősi is meggyőzött. Megint kaptunk tőle két emlékezetes, nagybetűs Történetet, kimunkált és magával ragadó nyelvezetet, gondolatiságot és reflexiókat korunkra, és a kortárs magyar prózától némileg szokatlan módon úgy tudunk beletekinteni a mélységekbe, hogy a végén ne kelljen belezuhannunk. Színvonalas kötet, köszönet érte!