Főkép

Závada Pál Wanderer című könyvének harmadik, átdolgozott kiadása egyszerűen szép. Kitűnő minőségű papírra nyomott lapjain gyönyörűen érvényesülnek a Budaörs történetéhez kapcsolódó archív fotók. Már ez önmagában is örömet okoz.


A benne lévő elbeszélés erősen lírai hatású. A cselekmény szépen ívelt: az 1721-es bizonytalan kezdetből egyre lendületesebben bontakozik ki a sváb település élete, fejlődése, majd a huszadik századi történelmi katasztrófáink nyomán alászáll a töredezettségbe.


A bizonytalanság az egész szövegben a legmarkánsabb tényező, ezt az elbeszélő, sőt elbeszélők folytonos alakváltása idézi elő. Az egyikük maga a címszereplő, Wanderer, a vándor, aki századokon át jelen van mindenhol: járja a világot, de jelen van a falu életének minden fontos eseményénél. Alakjában felsejlik Garcia-Marquez Száz év magányának Melchiadese, aki szinte menetrendszerűen érkezik a faluba újdonságaival, ismeri a jövőt is, bár Wanderer, a vándor főként kérdez. Emlékeztet kicsit Ady duhaj kedvű Kajánjára, borozásra és beszélésre késztetve a helybélieket, na és persze Krúdy Szindbádjára, ami éppen csak sejthető szerelmi kalandjait illeti. Ő kívülálló, közléseinek valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető, mint jelenvalósága is (látták a tömegben, valakinek az álmában jelent meg stb.)


Másrészt ott van egy kollektív elbeszélő, a többes szám első személyű, a „mi”, a sváb közösség. Ez a hang kétségessé teszi Wanderer történeteit, elmondja a saját verzióját, névvel bíró, valódi személyekkel élővé teszi őket. Néha azonban éppen Wandererre vár, tőle, az időben és térben mindenhol jelenlévőtől származó ismeretekkel szeretné betölteni a sajátjában lévő hézagot.


Végül a kibeszéletlen, ki sem nagyon mondható témákra ott van a mindentudó elbeszélő. A legkényesebb, „iszonyú gyors felejtésre, letagadásra és elhallgatásra ítéltek” kimondására pedig van még valaki, egy homlokát törölgető szemüveges szónok, aki az „én magyarjaimról” beszél – a német magyarokról, a zsidó magyarokról, a cigány magyarokról és a magyar magyarokról. Azonban ezt a szöveget csak Wanderer hallja, vagy nem is hallja, csak kitalálja, hogy hallotta.


Bizonyítékok? Igen, vannak: kontraktusok, engedélyek, naplók, szakmai jegyzékek, fotók, síremlékek, amelyek mögött csak részben rejtőzködik a valódi élet, a küzdelem, részben elhalványulnak, minőségük az emberi emlékezettel együtt romlik, pusztul. Talán a temető síremlékei állnak ellen leginkább az időnek, de rejtélyes módon a gót betűkkel rájuk rótt nevek sem azonosak már az 1721-ben itt letelepült családok neveivel. És ezek a kövek is kopnak, vékonyodnak, megsüllyednek, eltörnek, kidőlnek… A Budaörsre azóta is rendszeresen visszatérő Wanderer csak ezt tapasztalja az Ótemetőben. És a madárodúknak helyet adó göcsörtös szilfa közelében lévő sírokon a tollakat és vércseppeket, egy újabb tragédia maradványait. Így, a végéről visszatekintve egy árnyalattal bővül a kötet mottójaként szereplő Goethe-vers, a Vándor éji dala jelentése, és (a két szöveg egymásra hatása révén) az elbeszélt történet értelmezése is.


A fotók pedig önálló életre is kelhetnének, a válogatás akár szöveg nélkül is megidézné a magyarországi svábok egykori településének változó életét.


Mindenképpen érdemes kézbe venni ezt a kötetet, azoknak, akik kedvelik a líraira hangolt elbeszéléseket, azoknak is, akik szívesen nézegetik a régi fotókon a régi arcokat és tereket, és a feledékenyeknek is, akik ebben a feszültségekkel telt világban talán nem is gondolnak arra, milyen pusztító ereje tud lenni a gyűlöletnek...