Beszámoló: WOMEXre várva 2020
Írta: Galgóczi Tamás | 2020. 10. 21.
Egyáltalán nem túlzás ha azt mondom, tavaly októbere óta arra várok, hogy idén októberben betegyem a lábam a 2020-as WOMEXre (a rövidítés a Worldwide Music Expo elnevezést takarja), mint korunk legnagyobb világzenei szakmai rendezvényére. Ami idén újra Budapesten kerül megrendezésre – a vírushelyzet miatt sajnálatos korlátozásokkal.
A tavaszi regisztrációm után lélekben már felkészültem arra nyüzsgésre, amit a világ minden sarkából összesereglett lemezkiadók, koncertszervezők, kulturális ügynökségek, előadók, együttesek, rádiósok, újságírók és ki tudja még milyen szakmák képviselőinek gyülekezete generál a különféle standok között. A beszélgetésekre, a filmvetítésekre, az esti koncertekre – és persze arra a rengeteg zenére, amivel reményeim szerint majd itt találkozom.
Ezeket az elképzeléseket alapjaiban húzta keresztül a járvány, nagyjából augusztus óta tudtam, hogy ebből semmi sem fog megvalósulni, a korlátozások és a józan ész miatt, aki teheti, nem mozdul ki hazájából. Cserébe minden átköltözik a virtuális térbe! Na ezt még nem tudom elképzelni, miként működik majd. Úgy sejtem, nem lesz akkora tolongás, bár a womexesek vannak annyira elszántak, hogy kipróbálják az új módit.
Nekem elsőre tetszik, hogy az esti koncerteket pár órával később újra lejátsszák, így kis szerencsével majd minden fellépőt meg tudok nézni, márpedig van pár előzetesen kiszemelt ismeretlen, illetve pár korábban megkedvelt együttes, akik kötelező jelleggel szerepelnek a naptáramban. Közéjük tartozik a La Mambanegra (Colombia), a Širom (Slovenia), a Son Rompe Pera (Mexico), és persze El Khat (Israel), vagy a hazaiak közül a Babra és a Dalinda.
Igen, lesznek magyar előadók is a listában, a Budapest Ritmonak köszönhetően. Itt el kellett gondolkodnom, hogy melyik kezemet harapjam meg, ugyanis ezek a koncertek a MüPában lesznek, ráadásul ott bónuszkoncert is jár hozzájuk. Az első napon Lajkó Félix, a második a Parno Graszt gondoskodik a felejthetetlen élményről – szóval aki kíváncsi a világzenére, de nem jön a WOMEXre, az menjen a MüPába. Programütközés miatt végül úgy döntöttem, hogy inkább az online térben élvezem a koncerteket, és a hazai felhozatalt is a monitoron nézem majd. Fájó, de egyszer van egy évben WOMEX, az elsőbbséget élvez.
Bár vannak még kérdőjelek az expóval kapcsolatban, pár dolgot már tudunk, például azt – mert előzetesen közzétették a listát –, hogy kik kerültek be az év legjobb kiadói közé. Ez ugye a két világzenei slágerlistát összeállító újságírók és rádiósok szavazatai alapján készül (a két lista: World Music Charts Europe és a Transglobal World Music Chart). Bár az iskola miatt ebben az évben korlátozott időm volt lemezajánlókra, azért a legtöbbjük már szerepelt a világzenei rovatomban.
Glitterbeat (Germany)
Fono Records (Hungary)
Nordic Notes / CPL Music (Germany)
Homerecords.be (Belgium)
World Music Network / Riverboat (UK)
Kirkelig Kulturverksted (Norway)
Buda Musique (France)
ARC Music (UK)
Smithsonian Folkways Recording (USA)
Cooking Vinyl (UK)
Real World Records (UK)
Les Disques Bongo Joe (Switzerland)
Ajabu! (Sweden)
ACT Music (Germany)
Stonetree Records (Canada)
Wrasse Records (UK)
Contre-Jour (Belgium)
Galileo MC (Spain/Germany)
Sterns Music (UK)
Cumbancha (USA)
Aki fel akar kerülni a legjobb húsz kiadó közé, annak nincs más dolga, csak adjon ki jó zenéket. Egyszerű nem? A Fonó esetében például így néz ki a listás kiadványok sora:
Parno Graszt: Már nem szédülök
Boban Markovic Orchestra: MRAK
Balogh Melinda: Napkerék
Herczku Ági és a Banda: KAMARA
Muzsikás és Amadinda: Párhuzamok és kontrasztok
Szintén tudjuk már, hogy az idei WOMEX Életműdíjat Lakatos Mónika kapja. Az élő koncert szombaton lesz a MűPában, vasárnap pedig ennek a online adásával zárul a sorrendben 26. WOMEX. Innen is gratulálok, megérdemelte a díjat.
A digitális kiadásnak egy előnye mindenképpen van a hagyományoshoz képest, mégpedig az, hogy a zenei dokumentumfilmeket már pár nappal ezelőtt elérhetővé tették, így nem kell az értékes időből erre áldozni, előbb elkezdhettem a mozizást. Elsőként Ava Porter és Farhad Akhmetov dokumentumfilmjét néztem meg, ami a Wild Honey (Vadméz) címet kapta. Ez Oroszország öt kisebb népcsoportjának mai népzenéjét mutatja be, de nem csak zenéről van benne szó, szóval kifejezetten érdekesnek bizonyult. Az Ural-hegység baskírjai, a Kaukázus kozákjai, a déli sztyeppén élő molokánok, a Fekete-tenger melletti askenázik és krymchaksok, valamint a közép-szibériai altajok keltették fel a rendezők érdeklődését.
Láttam miként gyűjtik be a vadon élő méhek mézét, hogyan énekelnek munkadalt tésztagyúrás közben, milyen egy 40+-os házibuli a kozákoknál, és még hosszasan sorolhatnám a különlegességeket. Kicsit olyan érzés volt nézni a Wild honey-t, mintha 50 évvel ezelőtti falusi rokonlátogatáson lennék, valamilyen családi ünnep alkalmából. Teljesen idegen környezet, mintha nem a jelenben, hanem a múltban lennék, de közben ez mégsem múzeum, hanem ez a valóság, egy élő hagyomány, amikor az embereknek teljesen természetes az ének, a tánc, a szokások megőrzése, továbbvitele. Mondjuk azt jelzésértékűnek tartom, hogy a molokánokat (és talán az altájokat) kivéve, mindenhol idős embereket mutat a kamera.
Előljáróban ennyit a WOMEXről, szerdán indul a mulatság, kíváncsian várom a digitális kiadást.