Főkép

Marjorie Liu és Sana Takeda ugyanott folytatja, ahol az első kötetben abbahagyták. Ugyanaz a lenyűgöző gazdagságú képi világ, ugyanaz az érdekes és kissé széttartó történetvezetés, ugyanaz a nagyívű világépítés fogad a második kötet fedlapja alatt, amit az elsőben tapasztaltam. Márpedig ez talán a legnagyobb dicséret, amit kaphat a Monstress – Fenevad, hiszen egy sorozatban a cél az érdeklődés fenntartása, lehetőség szerint a korábbi jó színvonal megtartásával.

 

A történetben az első rész során Maika az emberek világában szembesült a háború következményeivel és általában az emberi aljassággal, most az arkánok (varázslények) világában keresi tovább édesanyja nyomait. Ezt azért teszi, mert saját helyzetét reméli megérteni általa, és ahogy ez lenni szokott, a múltat kutatva egyre inkább elbizonytalanodik édesanyja céljait illetően, még az is felmerül benne, hogy talán eszköznek, és nem gyermeknek tekintette őt. Mindezek mellett megismerkedünk a történelemnek a történet szempontjából érdekes részeivel, továbbá halad az ármánykodás is, amiben ismét megjelennek az ősök és még olyasvalaki is, akire egyáltalán nem lehetett számítani.

 

Liu nem kíméli az olvasót. Egyre többen jelennek meg önálló célokkal, és egyre több összeesküvés villan föl. Az első kötet szereplői (küméik, Tuya) szinte meg sem jelennek itt, és a Vér végére az olvasó foghatja a fejét, hogy ki miért fontos, és egyáltalán, szerepelt-e eddig a történetben. Talán ebben érhető tetten leginkább az a fajta tervezetlen, az ihletnek szabad teret engedő alkotási folyamat, amiről Liu beszélt valamelyik interjújában. Ez teszi lehetővé Takeda számára, hogy saját kiegészítéseivel (Kippa, a rókalány) gazdagítsa a világot, ugyanakkor ettől lesz egyre nehezebben követhető a cselekmény, egyre sűrűbb a bonyodalom. Az olvasó dolgát nem könnyíti, hogy a részletekben bővelkedő képeken megjelenő emberi alakok vonásai szinte alig különböznek egymástól (ez talán a keleti stílusú rajzolás öröksége). Ez mintha kiszolgálná Liu feltételezett célját, hogy Maika lelki folyamataira összpontosítsunk, és ne arra, kivel találkozik, mi történik vele. Csakhogy épp a történések azok, amelyek Maika gondolkodását befolyásolják, és az összhatás nyomán olyan érzése támadhat az olvasónak Maika belső monológját (esetleg az ősi istennel folytatott párbeszédeit) olvasva, hogy lemaradt valamiről, ami változást eredményezett a főszereplőben.

 

A kalandtörténetekben szinte kötelező elemek (felfedezés, halálos veszedelem, kevés híján sikertelen megmenekülés) arra szolgálnak, hogy Liu folytassa a trauma túlélői lelki folyamatainak vizsgálatát, az emberekben lakozó sötétség hatásainak bemutatását. Itt el kell mondani, hogy újra meg újra nem Maika bizonyul annak, aki igazán szolgája lett ennek a sötétségnek, ezzel tükröt tart a többi szereplő elé, és ez épp a kötet utolsó oldalain jelenik a legerősebben. Előkerül az is, hogy a trauma túlélői megpróbálnak értelmet találni az eseményekben – ez önámításhoz vezethet, amikor képtelenek vagyunk valamilyen okból szembenézni azzal, hogy amit hiszünk, gondolunk, az nem működik, nem felel meg a valóságnak. Egyúttal pedig megjelenik ez fordítva is, épp Maikánál: mi a helyzet akkor, ha az, amit eddig események egyszerű sorozatának hittem, valójában valaki szándéka szerint történt?

 

A második kötet tehát továbbviszi azokat a témákat, amelyeket felvállalt indulásakor, és ezt izgalmasan teszi, azonban az egyre sűrűsödő bonyodalom némi nehézséget jelent az olvasás során. A Vér ezzel együtt kétségkívül a fantasy és a képregény nagyon szerencsés találkozása, amit akár a képi oldalról közelítőknek, akár a fantasy iránt érdeklődőknek érdemes megismerniük.