Főkép

Itt van ez a képregény, ami elhozott nagyjából minden díjat, amit az elmúlt két évben el lehet hozni a képregényeknek. Kinyitom, és minden lapjáról árad a világ, minden kockájában építik a hangulatot, minden rajz egyszerre ismerős és idegen, és ez már önmagában eléggé izgalmas. De ami igazán érződik rajta – bár ezt csak némi utánaolvasással fejtettem meg –, hogy ez egy szerelemmunka. Marjorie Liu és Sana Takeda együtt dolgoztak korábban a Marvelnál, aztán Liu megkereste a rajzolót, mert volt egy ötlete, ami nem hagyta nyugodni, és Takeda, akinek fordító kell az angol szöveghez, belement. És ez látszik is az egészen: hogy két ember nekilátott készíteni valamit, amiben hittek.

 

A történet kezdetén nem sokkal vagyunk két faj, az emberek és az arkánok háborújának vége után, amikor egy Farkasvérű Maika nevű fiatal arkán lányt, aki valamikor a háborúban elveszítette a fél karját, eladják rabszolgának az egyik emberi városban. A lányt a küméik boszorkányrendje veszi meg, hogy a testrészeit feldolgozva nagy mágikus erejű anyagot nyerjenek, amelynek felhasználása egyelőre ismeretlen az olvasó számára.

 

Mialatt Maikát elszállítják a küméik rendházába, nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy ő maga akart fogságba kerülni, mert valamilyen terve van, hanem azt is, hogy Maika valamilyen belső hanggal, benne lakozó másik lénnyel is küzd. Aztán Maika elindul végrehajtani a tervét, és közben megtudjuk, hogy a küméik rendje mesterségesen gerjeszti a fajok közti gyűlöletet saját céljai érdekében, hogy az arkánok közötti megosztottság újabb háborúhoz vezethet, hogy az ősi istenek és a régmúlt eseményei máig hatnak, és hogy a macskák nemcsak önálló faj ebben a világban, hanem még ráadásul igazi zsoldosok is.

 

A cselekmény egészen könnyedén indul, és úgy a hatvan százalékáig azt gondoltam, hogy ez egy látványos, de egyszerű képregény lesz. Aztán jöttek a csavarok, és ettől megjött a kedvem hozzá. A történet azonban nemcsak az eseményekre koncentrál, hanem egyfolytában azt tapogatja, hogyan működik a másik ember iránti gyűlölet, milyen okai vannak, miképpen hat az emberek közötti kapcsolatokra. Néha még talán kissé túlságosan is ezt akarja elmondani, de azért megmarad a hitelesség határán belül. Érdekes volt a szerző végén írott szövege, és az, ahogy ez megjelenik a szövegben: a háború túlélőinek túl kell élniük azt, hogy túlélték. Ráadásul régóta tudjuk, hogy a hatalom megnyomorít – ez történik Maikával, ez történik a küméikkel, és ki tudja, még kivel, nem csak átvitt értelemben.

 

Ami a képregény kép részét illeti, szerettem a rajzokat, amelyek egyszerre voltak keletiek és nyugatiak, szerettem, ahogy kiszolgálta és kiegészítette a történetet. Míg ez utóbbi csak az utolsó húsz oldalon mutatott valami egyedit, addig a rajzok a kezdet kezdetétől lenyűgöztek. Szerettem a betétlapokat, ahol Tam-Tam professzor elmagyarázza a kiscicáknak, hogy működik a világ, és ezzel hátteret ad a főképregény történetének. Azt hiszem, Takeda munkája nélkül nem lenne jelentős a történet: a szereplők alkalmanként a történet kiszolgálóivá válnak, nem ők alakítják a cselekményt, csak átfolyik rajtuk. Azonban a rajzok nekem feledtették ezt az egyszerűsítő történetvezetési megoldást, mert fölemelték, egyedivé tették a cselekményt.

 

Emlékezni fogok az ősi istenekre (Lovecraft áthat mindent), emlékezni fogok arra, hogy az emberben lakó sötétség hogyan nyomorítja meg, és hogyan nyomorít meg mindenkit aztán ugyanez a sötétség. Az egyetlen tiszta szereplő a rókalány talán – nem véletlen, hogy az interjúk szerint nem szerepelt a történet első változatában, Takeda ötlete nyomán került bele, és ezzel jó ellenpontja lett a főhős Maikának. Végül pedig – ez már az öregedésem jele – ismételten öröm, hogy arról beszélhetünk, magyarul is elérhető a fantasy képregények közé tartozó egyik fontos és aktuális munka. Zsánerrajongóknak és zsánerkíváncsiaknak is jól működik, grafikusoknak pedig különösen ajánlott.