Főkép

Úgy látszik, a hülyeség idős korukra egyeseket menthetetlenül utolér. Woody Allen például már 2018-ra végzett legújabb filmjének, az Egy esős nap New Yorkbannak munkálataival, azonban a forgalmazó Amazon Studios elásta a tekercseket valamelyik eldugott raktárának leghátsó polcára, és feltehetőleg elő sem tervezte venni azokat onnan, míg a rendező ellen 1992-ben kirobbant zaklatásos botrány pora el nem ült. Micsoda? 1992? De hát azóta kijött vagy harminc filmje, merülhet fel a kérdés némileg jogosan. Ez igaz, kedves általam ide vizualizált, képzeletbeli olvasó, de világunk rengeteget változott az elmúlt huszonhét évben, és manapság ha a #metoo mozgalom célkeresztjébe vesz valakit, az alkotói és befektetési pestisessé válik. Egyfelől, akarata ellenére vagy tudatlanságát kihasználva szexuálisan visszaélni egy nővel vagy férfival meglehetősen mély morális mocsár, másfelől valakit ilyesmivel megvádolni önmagában karaktergyilkossággal ér fel, ahonnan intelligens detektívmunkát folytatni a közvélemény hangulatkitöréseit mederben tartva meglehetősen bajosnak tűnik. Bizonyítékok híján pedig jogos elmarasztalás vagy felmentés helyett megüli a mozivásznat a bizonytalanság és a félelem; hogy ez megtölti vagy kiüríti-e a vetítőtermeket, az hamarosan kiderül, már ha valaki szeretne még ekkora viharfelhőket látva egyáltalán az Egy esős napról értekezni.

 

Az előzmények ismeretében abból lett volna csak igazi világraszóló botrány, ha a majd’ nyolcvannégy éves művész legyeskedi körül a ’98-ban született Elle Fanninget, így a feladat Timothée Chalamet-re hárult, aki gyakorlatilag az ifjú Woody Allent játssza. Különc, szarkasztikus, szereti a borús időt, a szép nőket, a bagót és a jazz-t, na meg New Yorkot, ahol mindezekből először kapott szemléletformáló adagot. El is határozza, hogy megmutatja a várost butuska szépség barátnőjének (Fanning), ha már az kap egy interjúlehetőséget az öntörvényű rendezővel, Roland Pollarddal (Liev Schreiber). A lány naiv ragyogását nem fékezi holmi intellektuális tépelődés, így hamar belopja magát a csupán a felszínen csillogó sztárok szívébe.

 

Amíg őt interjúból tesztvetítésre, majd koktélpartira édesgetik, magára hagyott fiúja sem tétlenkedik, mindjárt ártatlannak csak nagy adag önáltatással aposztrofálható csókolózásba keveredik volt szerelme húgával (Selena Gomez), majd minden igyekezete ellenére belebotlik a családjába, addigra már egy ötezer dolláros escort-lánnyal az oldalán, és így tovább. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy nem esik kétségbe, miközben folyamatosan marcangolja magát amiatt, hogy mennyire hiányzik neki a lány. Ja, ezalatt majdnem végig zuhog az eső, valamint a háttérben kíséri az eseményeket egy bárzongorista.

 

Jó időben érkezett a magyar mozikba az Egy esős nap New Yorkban. Kint hideg van, gyakran mossa valami égi víz a szürkébe oltott utálatot, az embernek szinte kedve sincs kimozdulni. Nos, ha mégis megteszi, inkább balzsamozni fogja ez a kis őszi semmiség a lelkét, mint szétzúzni az általános spleen-t.

 

Őszintén mondom, annyira könnyeden ártalmatlan ez a film, hogy rossz nézni a körülötte tobzódó felhajtást. Olyan érzés, mintha egy óvodást kiközösítenének a többiek a játszótéren, mert az apukája állítólag verekedést szított a kocsmában. Nem tudom, mit tett vagy nem tett anno Allen, de remélem, egy nap minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy megnyugtató módon tudjuk különválasztani a szerzőt az alkotástól. Vicces aranyköpések, egyfajta könnyeden borongós életérzés, nagy drámáktól megkímélt, szükségszerű katarzis, ezúttal minimális csetlés-botlás a főhős részéről. Ennyit tudott nekem nyújtani a nagy neveken túl az idős mester, a többit meg kint hagytam az utcán – a köz előbb-utóbb úgyis ítéletet hirdet.