Főkép

Mikor először hallottam ezt a címet, hogy „Kizökkent világ”, egyből valami olyasmit éreztem, amit az igazán hatásos filmek címei szoktak kiváltani, viszont mikor utánaolvastam, fokozatosan egyre biztosabb lettem abban, hogy nem nekem való. „A filmben kivehető történet nem található, párbeszéd nem hangzik el, narráció nincs” – olvashatjuk, ha kutakodunk, és többnyire ezzel az ember le is tesz a filmről, de ha éppen itt nem, akkor a dokumentum megjelölésnél mindenképpen. Az ezen való túllendülés ugyanakkor olyan filmélménnyel kecsegtet, amit nem tudok máshoz hasonlítani: fegyelmezett kín, tapintatos szenvedés, gyász, tánclépésben és mindezek a vizualitás sajnálatosan mára kicsit kopottasnak tűnő, de még mindig magasztos, szinte már költeményi magasságokkal játszadozó formájában.


Mindössze másfél órás játékidővel, ami, megjegyzem, jóval többnek, csaknem kétszer annyinak érződik, hihetetlen távlatokat járhatunk be, és ezt akár szó szerint is vehetjük. A filmben szereplő mesés tájak és tobzódó tömegek párhuzama leleplezi az emberi tevékenység összes visszásságát és szépnek hitt, a mindennapokban természetesnek vett, de valójában romlott és borzongatóan törékeny eredményét, lerombolja az ember mítoszát, és (már 1982-ben) rámutat, hogy a természetes és mesterséges közötti egyensúly fenntartása mára létszükséglet. Ezzel pedig szerintem el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol mindenképpen szükségét érzem picit belekóstolni abba, egyenlőre csupán a cím magyarázatával, hogy ez a sok minden valóban szerepel a filmben. „Koyaanisqatsi” – hangzik a maga egzotikusságával. A hopi nyelvben ez a kifejezés annyit tesz, mint „őrült élet, zavaros, kizökkent világ, az egyensúlyát vesztett világ, darabokra eső élet és a létezés olyan állapota, mely változásért kiált”. Már csak az, hogy a címet egy olyan nyelven választotta Godfrey Reggio, ahol ezekre mind van egy darab kifejezés, elmondja, amit el kell mondani ezzel kapcsolatban, és innentől tényleg, egészen a film végéig nem szól szavakkal a nézőjéhez. Képekben és a párhuzamosan, a befogadó fejében épülő gondolatokkal dolgozik.


Néhány szót mindenképpen érdemes ejteni arról a bizonyos filmművészeti hullámról, aminek részeként és zászlóshajójaként ez a film készült, mégpedig a dokumentum-zene jellegű filmek hullámáról, ami 1920-ban indult. Sokszor hallom, már amennyire ezzel kapcsolatban lehet gyakoriságról beszélni, hogy „a Koyaanisqatsi teremtette zsáner…” és egyebek, ez viszont így, ebben a formájában nem igaz. Az említett évben készítette ugyanis Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című dokumentumfilmjét, amivel az odesszai, kijevi és moszkvai mindennapok 1920-as, akkor aktuális mivoltát mutatja be. Úgy gondolom, hogy amennyiben elfogadjuk a filmezést, mint művészetet, úgy el kell fogadnunk azt is, hogy a film zenével, beszéddel vagy írott szöveggel karöltve már nem film, hanem összművészet, ami mindezen előbbieket egybekovácsolja, ilyenformán a némafilmek között kell keresni azokat az alkotásokat, amik még valóban a film nyelvén szóltak, és az Ember a felvevőgéppel-nél nagyon jó helyen járunk. A hangosfilmre való hatalmas igény magával hordozta annak elkerülhetetlen robbanását is nem sokkal később, minekutána az ilyen típusú filmek némiképp háttérbe szorultak, mígnem 1982-ben Godfrey Reggio leporolta a zsánert. Jó tudni a filmről, hogy exkluzív producerként Francis Ford Coppola is a stábban szerepelt, a második rész készítői között (Powaqqatsi – 1988) pedig már George Lucas is ott volt. A film élvezetének szempontjából fontos, hogy történet és beszéd nélkül is igényli a száz százalékos figyelmet, illetve minden nézéssel egyre több és több réteg mutatkozik meg belőle, ezek észrevétele természetesen nehéz feladat, de ilyen filmet nem is könnyű, délutáni szórakozásként néz az ember.

A Koyaanisqatsi szerves része a zene; fentebb említettem, hogy bizonyos értelemben a mai filmek már nem filmek, avagy nem a mozgókép szigorú értelmében vett alkotások, hanem irodalommal, zenével, énekkel és mindenféle művészetekkel karöltve (Peter Greenaway-nél például a festészet igazán különleges áthozatalával) alkot egy új műfajt. Azt is sokszor emlegetjük filmek kapcsán, hogy olykor mintha a kamera is egy szereplő lenne (az Ember a felvevőgéppel-ben konkrétan erről van szó), vagy mintha a táj, a díszlet és minden egyéb is a film főszerepében tetszelegne. Amellett, hogy szerintem ez jelenti egy film kiegyensúlyozottságát, jelen esetben, minthogy a beszédet és a nyilvánvalóságot a Koyaanisqatsi esetében nélkülöznünk „kell”, zenének és képnek ilyen kifinomult összefonódását máshol, ezelőtt nem láthattuk. A rendező azt mondta, hogy a beszéd, a nyelv nem tudja kifejezni, lealjasodott formájában már nem képes érzékeltetni azt, amiről ő beszélni akar a filmben, ezért képekben mondja el. Az igazságnak hétköznapi értelemben vett „tudatában lenni” még nem jelenti azt, hogy valóban érezzük is, ami ezzel az igazsággal jár, ahhoz pedig, hogy a helyzet ebből a lehetetlen medréből mégis kijusson, nem-hétköznapian kell megmutatni ezt az igazságot; képpel és zenével elmondani azt, amit beszéddel már szinte fölösleges, mert Kultúra Anya befogja a fülünket előle.


Ennek a duónak a másik oldalán pedig ott áll Philip Glass csodálatos zenei kompozíciója, ami az ilyen filmeknél szinte már jellemzőnek mondható meditativitást annak végső formájában megvalósítja. Philip Glass mindig is ismert volt egyszerű dallamairól és hogy milyen mélységet lehet bejárni ezek végtelen kombinálásával, ismétlésével egy hirtelen, leheletnyi megváltoztatásával, ez pedig a végletekig kitolja a már-már megigéző összhangot a csakugyan egyszerű módszerekkel dolgozó filmmel: ahogy a zene sem burjánzik túl zeneileg, úgy a film sincs túlcsicsázva, agyonvágva; egymásra vannak hangolva, dallamok, beállítások és szólamok sorakoznak szabályos rendben. Ezt a fajta hatást figyelhettük meg Dziga Vertovnál is; filmjét szinte fájt abbahagyni vagy időközben megállítani, mert olyan, mintha egy mondatot hagyna ott az ember a felénél, vagy mintha pont addig csinálna valamit, hogy sejti, a következő percben már ott a cél, ott a megoldás, de mégis félbehagyja, és a Koyaanisqatsi is hasonlóképpen magával ragadó. Minden perce a film célja, minden kép azt mutatja, amit az egész film is mutatni akar, a cél már az első képkockánál ott van, az üzenet ott van minden pillanatban, és mégis ezt az állandó katarzist a végén megfejelték egy nagy csattanóval, ami pedig nem más, mint a zene. Egész végig ott van, de az utolsó jelenetig mindössze a film és az album közös címe hangzik el a soundtrackben, majd megszólalnak a próféciák. A záróakkord, a visszazuhanó űrhajóval, a mikrocsippel, mint az emberi rendszer törékenységének, szemmel követhetetlen felgyorsultságának automatizált és kikezdhetetlen öngyilkos hajszája, végül ezekben a próféciákban végződik. Ezek egyféleképpen meg is magyarázzák az előbbieket, ugyanakkor, minthogy szintén hopi nyelven íródtak, nem könnyítik meg a néző dolgát, habár a stáblista előtti feliratokban lefordították.

Természetesen mindenkinek ajánlom, nem mai film, de máig nagyon aktuális. Aki szereti látni, hogy mi zajlik körülötte a világban, hogyan tűnnek el a világ bizonyos részei, hogyan kebelez be mindent az ember és hogy ez a hatalmas gépezet mégis milyen törékeny, milyen könnyen vége lehet mindennek, az mindenképpen élvezni fogja, kivált, ha sikerül a beszédtelenség okozta pillanatnyi tanácstalanságát a film elején gondolatépítéssel helyettesíteni.

 

Ennek nyomán még a következőket tudom javasolni: Powaqqatsi, Naqoyqatsi, Anima Mundi („ami a Koyaanisqatsi-ból kimaradt”), Samsara, Chronos, Visitors (2013), Baraka (Ron Fricke – a Koyaanisqatsi operatőre), The Wall (Pink Floyd).