Főkép

Ha van olyan negyvenes író, akiről már most teljes meggyőződéssel ki merem jelenteni, hogy rövid időn belül klasszikussá válik, és a neve örökre összekapcsolódik nemcsak hazája irodalmával, de történelmével is, az az 1973-ban született kolumbiai Juan Gabriel Vásquez, aki viszonylag fiatal kora ellenére korunk egyik legjelentősebb latin-amerikai szerzőjévé vált. Bár főbb művei (Becsapódás, Informátorok, A hírnév) Magyarországon is elérhetőek, de azt hiszem, hogy olyan istenigazából ezzel együtt sem sikerült bekerülnie a hazai köztudatba. Szerencsére azonban pár hete egy újabb magyarul megjelent művével bővült a paletta, ugyanis az Ab Ovo kiadta Vásquez eddigi legterjedelmesebb munkáját, a shakespeare-i című Emberi romokat.

 

Aki olvasta a szerző korábbi munkáit, annak nem meglepő, hogy ezúttal is a kolumbiai történelem mocsarába merül alá a bogotai alkotó, és két olyan politikai gyilkosság hátterét igyekszik megvilágítani, melyek alapjaiban rázták meg a dél-amerikai országot. Ám senki ne várjon itt csavaros krimit, mely végén elégedetten állapíthatjuk meg, hogy bizony már a felénél rájöttünk, hogy a kertész volt a gyilkos, hisz olyan súlyú és olyannyira felfejthetetlen történésekkel szembesülünk ezen a majd’ félezer oldalon, amellyel szinte lehetetlen mit kezdeni.

 

A regényben (és a valóságban) is többen próbáltak már fényt deríteni a rejtélyekre, de mindannyian egy szinte leküzdhetetlen feladattal találták szembe magukat, amikor Rafael Uribe Uribe (akiről egyébként Gabriel Garcia Márquez a Száz év magány Aureliano Buendía ezredesét mintázta) és a zseniális szónok, Jorge Eliécer Gaitán meggyilkolásának a körülményeit kezdték kutatni.

 

Vásquez – nagy példaképéhez, W. G. Sebaldhoz hasonlóan – bele is írja magát a történetbe, miközben kibontakozik az ő személyes sorsa (koraszülött ikerlányaival kényszerűségből szülőhazájában ragadó és a témába csak véletlenül belebotló fiatal alkotó), valamint egy furcsa összeesküvés-hívőé. Ahogy hihetetlen lassúsággal és alapossággal feltárul előttünk a két gyilkosság háttere, óhatatlanul is rájövünk, hogy itt nem is a bűnügyek megoldása a lényeg, hanem az, ahogy a rendszerszintű hazugságok behálózzák az emberek életét, és lehetetlenné teszik a józan és eredményes gondolkodást, illetve annak a kérdésnek a feloldása, hogy mi is igazából az emberi történelem. Hatalmasságok végletekig kitervelt és gondosan megkomponált játszmája, vagy csak kaotikus, véletlenszerű események végtelen sora, melyekbe az azt elszenvedő emberi elme próbál belelátni bármiféle racionalitást?

 

Vásquez óriási erénye, hogy tud és mer mesélni; hogy nem akar mindenáron minden kérdést megválaszolni; hogy el meri engedni az olvasója kezét, és hagyni, hadd döntsön a feltett kérdésekről belátása szerint; hogy olyan fojtogató atmoszférát teremt, mint csak kevesen; és hogy olvasás után a könyve még sokáig az olvasóval marad. Mit ne mondjak? Bőven van élet a kolumbiai irodalomban Garcia Márquez után is. Nem hiszitek? Olvassatok Vásquezt!