Főkép

A perui Nobel-díjas író, Mario Vargas Llosa szerint a kolumbiai Juan Gabriel Vásquez a latin-amerikai irodalom egyik legeredetibb új hangja. Miután néhány órája befejeztem legújabb művét (A hírnév), amely egyébként már a harmadik magyarul olvasható könyve a fiatal dél-amerikai írónak, azt kell, hogy mondjam: tökéletesen egyetértek ezzel a megállapítással. Vásqueznek van egyéni hangja, és regényről regényre érezhetően fejlődik is.

 

Magyarul először az Informátorok című kötete jelent meg, az a mű, ami Kolumbia sokak számára eléggé ismeretlen, második világháborús múltjával foglalkozik, és ami meghozta írója számára a nemzetközi hírnevet. Bár már ennek elolvasása után is nagyra tartottam a dél-amerikait, nem mehettem el szó nélkül a kötet néhány kisebb-nagyobb hibája mellett (például néhol zavaró volt számomra a túlontúl és talán feleslegesen bonyolított narráció). Majd tavaly olvastam el tőle a többek között drogcsempészekről szóló Becsapódást, ami számos igen jelentős nemzetközi irodalmi díjat is hozott szerzőjének – nálam az év egyik legkedvesebb könyve lett. Itt már a stílus, a forma és a tartalom tökéletes egységet alkotott. Néhány hónapja pedig megjelent A hírnév is, ami bár jóval rövidebb, mint a korábbiak (alig 160 oldal), de minőségben legalább olyan jó.

 

Elmondható, hogy Vásquez számára a személyes és a társadalom emlékezete a központi téma – legalábbis minden eddigi könyvében a szereplők és a történelmi emlékezet (vagy felejtés) összeütközése állt a fókuszban. Mostani művében sincs ez másként; a könyv története néhány mondatban könnyen össze is foglalható: Javier Marillo az öregedő karikaturista negyvenéves pályafutása elismeréseként – amely során országszerte híressé vált, sokak kedvence, példaképe lett, ám legalább ugyannyi ember számára gyűlölt alak, ellenség; és amely során olyan hatalomra tett szert, amilyen csak keveseknek adatik meg: szinte korlátlanul és akadálytalanul tudja befolyásolni a közvéleményt naponta megjelenő gúnyrajzaival és frappáns szövegeivel, ezáltal buktatva meg, vagy emelve fel politikusokat, színészeket, közéleti szereplőket – életműdíjat kap, és ezáltal apropót is, hogy végiggondolja, mit tett és mit ért el eddigi életében. Megismerhetjük fiatal, sokra hivatott művészként, tehetséges festőként, aki először a könnyű pénzkereset miatt próbálja ki magát karikaturistaként, majd később ez az elfoglaltság igazi hivatássá növi ki magát; és Marillo végig biztos abban, hogy őt csak és kizárólag az igazság kimondása motiválja és az, hogy ne engedje azt a szőnyeg alá söpörni.

 

Egy nap azonban váratlanul felbukkan egy fiatal lány, akinek egyes-egyedül csak az öreg karikaturista tud segíteni, és aki arra kéri őt, hogy idézzen fel egy huszonnyolc évvel korábbi napon történt szörnyű eseményt, ami nemcsak a lány, de Marillo és egy politikus életét is örökre megváltoztatta. Ebből a visszaemlékezésből egy igen váratlan és letaglózó történet bontakozik ki, egy olyan esemény, ami tönkretette a lány és a politikus életét, viszont Marillo hírnevét megalapozta. Bár a karikaturista csak veszíthet a dolgon: hírnevét, állását, egzisztenciáját, vagy akár az életét is, mégis úgy dönt, hogy segít az igazság kiderítésében, és a lány mellé áll. Ez a kutatás azonban nemcsak ezeket az imént említett dolgokat veheti el tőle, hanem talán még ennél is többet: a saját magáról, pályafutásáról és eddigi tetteiről magában kialakított pozitív képet.

 

A hírnév azonban nem kizárólag a kolumbiai korrupciót, hatalmi visszaéléseket és a pénzért szinte bármit megúszó gazemberek világát mutatja be, hanem egy olyan dolgot is, amivel csak igen-igen kevés szépirodalmi mű foglalkozik, nevezetesen azt, hogy meddig terjed a média és a sajtó felelőssége. Bemutathat-e kész tényként olyan dolgokat egy sajtóorgánum, amit „mindenki tud” és amiről mindenki beszél, és ami minden valószínűség szerint igaz is, de nincs rá kézzelfogható bizonyíték? Vagy csak olyat szabad bemutatni, amit kézzelfogható módon alá is tudnak támasztani? Tartozik-e felelősséggel egy karikaturista azért, mert rajza és szövege tönkretette egy ember életét? Vagy ez egy igen ellenszenves és minden bizonnyal bűnös személlyel szemben megengedhető? Személy szerint imádom, ha egy regény olvasása közben komoly, fajsúlyos és elgondolkodtató kérdések hadával találkozom, ráadásul olyan módon, hogy a szerző nem akarja a számba rágni azt, amit a véleménye szerint gondolnom kellene.

 

Vásquez valóban generációja egyik legeredetibb hangja, rajta kívül még Roberto Bolanót tartom igazán jelentős kortársnak nevezhető latin-amerikai írónak, aki képes volt kilépni az igencsak megmerevedett és bizonyos értelemben már idejétmúlt mágikus realista dél-amerikai irodalomból. A kolumbiai aprólékos leírásai és kimunkált nyelvezete önmagukban is élményt jelentenek – köszönet érte természetesen a fordítónak, Szőnyi Ferencnek is. Remélhetőleg nem kell már sokat várnunk a következő Vásquez regényre sem.