Főkép

Viszonylag könnyű helyzetben vagyok, mert nincs egy hónapja, hogy a képregény alapjául szolgáló könyvet újraolvastam, így friss emlékeim vannak a történetről. Erről bővebben itt írtam, ezért aki nem ismeri még Salvatore legnépszerűbb, és bizonyos értelemben az AD&D (vagy a később érkezettek számára csak D&D) szerepjátékot kedvelők többségének – de a Forgotten Realms világán kalandozók számára mindenképpen – meghatározó karakterét, az bevezetésként olvassa el az ajánlómat.

 

Aki erre nem hajlandó – semmi gond –, annak csak annyit mondok, hogy az időrendet nézve, a sorozat első három kötete szerintem a legjobban sikerült része a végtelenbe vesző dark elf sagának. Ekkor még az ellenfelek emberi akarom mondani sötét elfi léptékűek, hősünk cseppet sem tűnik legyőzhetetlennek, és miközben izgulunk érte, élvezetes leírást kapunk Mélysötét világáról, s nem mellesleg közvetlen közelről nézhetjük jellemének, személyiségének fejlődését.

 

Nem is értem, korábban miért nem készítettek róla képregényt, amikor tényleg adja magát a látványos helyszínekben, mozgalmas jelenetekben és érdekes karakterekben, szörnyekben bővelkedő fantasy. 2015-ben az IDW égisze alatt végre erre is sor került, és ha jól nézem, akkor angolul már túl vannak az első hat köteten – szóval egy darabig lesz mit kiadni magyarul (csak jelezem, hogy ezen kívül van még Dragonlance, Dark Sun, valamint egy halom egyéb képregénysorozat, amelyek szintén kapcsolódnak a Dungeons & Dragons játékhoz).

 

Ne legyünk telhetetlenek, és egyelőre örüljünk annak, amink van, vagyis a három füzetet tartalmazó első résznek, amiben gyakorlatilag az Otthon című regény eseményei szerepelnek. Előzetesen úgy gondoltam, arra semmi esély nincs, hogy valami igazán eredetivel lepjenek meg, és nem számíthatok másra, mint egy tisztességesen elkészített átdolgozásra, mert a költségvetés ennél többre nem ad lehetőséget.

 

Ha valaki mégis ennél többet várt, az szerintem csalódni fog, és bevallom, félig én is így jártam. Szomorú vagyok, mert olvasás után hamarjában csak pár probléma jut az eszembe a sorozat első részéről. Kezdve mindjárt azzal, hogy az adaptáció során Andrew Dabb író nem lehetett könnyű helyzetben, amikor szembesült a feladattal, mi és hogyan kerüljön a jóval kisebb terjedelmű képregénybe, melyek azok a fontos pontok, amelyek nélkül érthetetlenné válik Drizzt fejlődése, motivációja. Kicsit olyan érzésem van, hogy úgy járt, mint Cs. Horváth Tibor képregény-forgatókönyvíró, amikor a Fülesnek készítette el valamelyik klasszikus regényt.

 

Ebben az esetben helyenként túl sok szöveg maradt, és összességében be kellett érnem egy képeskönyvvel. A párbeszédek vagy a leírások néha csak kimondják azt, amit a képeken látok, és sajnos van pár beírás, ami a színhasználat miatt nagyon nehezen olvasható (például Lolth szolgálólányánál). A következő, elsőre értelmezhetetlen húzása Tim Seeley rajzolónak, hogy Drizzt szablyáit kiegyenesítette(!). Oké, ebből a szempontból a regényborítók sem egységesek, van ahol szintén elhagyták a penge íveltségét. Aztán van pár szörny, amivel érzésem szerint nem boldogult, ilyen mondjuk a földelementál, és ami ennél fájóbb, Guenhwyvar sem mindig az a halálosan kecses ragadozó, amit a könyv alapján elképzeltem...

 

Arról szerintem felesleges vitatkozni, hogy Tim Seeley rajzai, stílusa mennyire szépek. Úgy vagyok vele, hogy ezt vagy szereti valaki, vagy nem, de akinek tetszenek a magyar Star Wars képregények, akkor az itt sem csalódik.

 

Ennyit a panaszkodásról, mert egyébként minden hibája ellenére biztos vagyok benne, hogy akik annak idején rajongtak a sorozatért, vagy csak rendszeresen szerepjátékoztak, azok ezt a képregényt is kedvelni fogják, mert hiányosságai ellenére is visszaad valamit abból a hangulatból, amit olvasás vagy játék közben átéltünk. Jöhet a következő rész.