Főkép

Mióta kevesebb tennivalóm van az oldallal, érezhetően megnőtt a szabadon felhasználható szabadidőm. Ezt többek között arra használom fel, hogy újraolvassam az utóbbi évtizedekben elhanyagolt otthoni könyvespolc régen kedvencként nyilvántartott darabjait. Részben arra vagyok kíváncsi, hogy vajon ennyi év elteltével még mindig ugyanazt látom az adott művekben, vagy már más szemmel nézek rájuk.

 

Természetesen nem megy egyik napról a másikra minden tíz-húsz évvel, vagy még régebben megjelent és sokra tartott regény elolvasása, de ez a kötet a sor elejére került. Részben annak köszönhetően, hogy nem egyetlen trilógiáról van szó, hanem tucatnyinál is több könyvről, bár azt már most megmondom, hogy az utolsó darabokat ezúttal sem fogom kézbe venni.

 

Ma már elég nehéz elképzelni, hogy volt idő Magyarországon, amikor a fantasy könyvkiadás meghatározó részét alkották a különféle szerepjátékokhoz írt művek, főként a Dragonlance és a Forgotten Realms kiadványok jelentek meg nagy számban. Ez utóbbi világhoz tett hozzá nagyon sokat Salvatore, aki kis túlzással életet lehelt a Gary Gygaxék által kitalált sötét tündékbe, akiket drow néven is emlegetnek.

 

Persze nem az Otthonnal kezdődött a történet, hiszen Robert Anthony Salvatore előbb megírta a Jeges szelek völgye trilógiát, ami annyira elnyerte az olvasók tetszését, hogy muszáj volt megírnia a trilógia legérdekesebb karakterének előéletét (majd a végtelenbe vesző folytatásokat). Minden későbbi kaland eredője ez a kötet, amely a hivatalos kronológia szerint 1297 és 1328 között játszódik (ez a helyi időszámítás dátumait jelenti), és hősünk, a Daermon Na'Shezbaeron házból származó Drizzt Do’Urden születésétől egészen otthonából, Menzoberranzan városából való távozásáig tart.

 

Ebbe a pár évtizedbe nemcsak egy fejlődésregényt tuszkolt bele Salvatore, hanem nagy vonalakban vázolta a drow társadalom felépítését, az egymással versengő házak szította káoszt, a matriarchális rendet, aminek a tetején istennőként Lolth, a Pókkirálynő uralkodik. Ez a párszáz oldal elegendő arra, hogy megismerjük az árulások és az intrikák nélkülözhetetlenségét, a gyerekkortól az éjtündékbe nevelt gyűlöletpropaganda erejét (ebben sajnos van némi áthallás napjaink politikai propagandájával). A természetes kiválasztódás sajátos formáját, amikor nem a legerősebb vagy a legokosabb lesz a nyertes, hanem az, aki képes minden lehetőséget a maga előnyére fordítani, és közben nem foglalkozik olyan, számunkra ismerős fogalmakkal, mint erkölcs, szavahihetőség, megbízhatóság, barátság, stb. Amikor a rendszer bátorítja az orgyilkosságot, a hátbatámadást, a családszintű vagy éppen a családon belüli leszámolást – csak ne derüljön ki, ne maradjon tanú, ésatöbbi. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy a drow társadalom a paranoiás opportunisták társadalma, ahol az egyének mindent megtesznek az előrelépés érdekében. Ebben a mondatban, azt hiszem, minden lényeges információ benne van, amit a városról és lakóiról tudni kell.

 

Mindez cseppet sem unalmas formában van jelen a sorozat első kötetében, köszönhetően annak, hogy Drizzt tényleg külsősként éli meg mindezt, neki egyáltalán nem természetes mindaz, ami környezetének igen. Naiv idealistaként rendre szembekerül a hivatalos kánonnal, és ettől csak még nagyobb a kontraszt a város mibenléte, és az ő jósága között. Gyakorlatilag ő a mutáns ebben a világban, bár lehet, hogy csak Lolth egyik ellenlábasa sütött el egy rossz viccet, aminek eredményeként megszületett Drizzt. Ő nem gonosz, mi többiek, nem akar gonosz dolgokat cselekedni, legyen az akár egy rabszolga vagy egy másik drow megölése.

 

Ettől függetlenül számomra helyenként kifejezetten idegesítő volt a fejezetek elejére beszúrt moralizálás. Úgy vagyok vele, mint Frodó botorkálásával a Végzet Hegye felé – ha egyszer elolvasta az ember, többször nem akarja ezzel tölteni az időt, amikor ennél sokkal mozgalmasabb és érdekesebb részek is vannak a könyvben. Persze értem én, hogy ezek a részek szükségesek a karakterfejlődés szempontjából, de néha úgy éreztem, mintha egy tizenéves fogadkozását és eszmefuttatását olvasnám, ami szép és jó, csak tudom, hogy pár év múlva már egészen másként gondol és lát mindent.

 

Ha a történetnek van hibája, akkor azt ott keresgélem, hogy Drizzt egyáltalán megéri a felnőttkort. Egy ilyen közegben már rég az áldozati oltárra vonszolják, hogy tiszteletlenségének vagy egyszerűen másságának véget vessenek. Azonban ez nem történik meg, és így az ifjú hímnek lehetősége nyílik arra, hogy beteljesítse végzetét és hőssé váljon. Ami ebben az esetben csak annyi elvárást jelent, hogy legyen mindenki másnál jobb harcos. Amikor már a mestereid is meggondolják, hogy kiálljanak veled, amikor egyedül levágsz egy olyan szörnyet, amely máskor egy egész osztagot elpusztít, akkor jó úton haladsz a legendává válás felé...

 

Persze Salvatore nem Tolkien és nem is Howard. Viszont tagadhatatlanul jól ír, érdekes karakterek, folyamatosan érkező, de még elfogadható mennyiségű akció jellemzi az Otthont. A leíró részeket sem viszi túlzásba, még amikor lehetősége lenne a terjengős ábrázolásra, akkor sem feszegeti a tűrésküszöbömet. Tetszik, ahogy felhasználja a különféle nézőpontokat, ez plusz mozgalmasságot ad a könyvnek, illetve többféle nézőpontból megismerjük az eseményeket. A moralizálásról már írtam, ezt mindenki döntse el maga, mennyire fogadja el, de ne felejtse el, hogy ezt csomagban adták a hőssel együtt.

 

Azt persze egy pillanatig sem állítom, hogy menet közben bármikor izgultam volna, hiszen Drizzt legalább annyira elpusztíthatatlan figura, mint Superman vagy Batman, Conan vagy Legolas. De nem is azért olvasok Forgotten Realms könyveket, hogy meggyászoljam a Martinhoz vagy Stevensonhoz hasonló kegyetlenséggel a sorozatból menet közben kiírt karaktereket, hanem azért az élményért, amit ezek a könnyed és hősies fantasy regények nyújtanak.