Főkép

A Jaffa Kiadó végre folytatta Szobotka Tibor hagyatékának feldolgozását, most épp nem regénnyel jelentkeztek, hanem egy naplóval (vagy inkább naplótöredékkel), mely a Szobotka-Szabó házaspár 1953-1961 közötti éveit örökíti meg. Három füzetnyi emlékből áll mindössze ez a könyv, melyek utólag többször korrigálásra, átírásra kerültek, sőt, törölt is belőle a szerzőjük. A halála után először a felesége olvasta el, hogy aztán megpróbálja kitölteni az üres helyeket, a kiradírozott mondatok titkát megfejtse, széljegyzetekkel vagy megjegyzésekkel lássa el a leírtakat. Így lett még mai is élő, egymásra reflektáló a két réteg: a múlt rögzítése a férj szemszögéből és a másik résztvevő jóváhagyása vagy bírálata egy másik aspektusból (ráadásul a fontosnak ítélt mondatokat Szabó Magda aláhúzta, így emelve ki egy-egy fordulatot, mérföldkövet az életükben).

 

A Megmaradt Szobotkának kötethez hasonlóan megint négykezest alkottak ők ketten, de sajnos ezek az oldalak még szomorúbbak és elkeseredettebbek. Az ötvenes évek mellőzöttséget, kitaszítottságot, egy nehezen sikerült áttörést, majd ennek nyomán irigységet és újra kiközösítést hozott a házaspárnak. Bár Szobotka Tibor naplóját olvashatjuk, természetesen minden lapon megjelenik a felesége, az érte való örökös harca, hogy elismerjék végre a tehetségét, és az aggódása, vajon sikerül-e a küldetése. A féltés, a szeretet, a tisztelet egy olyan fokú megnyilvánulása érződik a sorokon, mely egy valóban őszinte, tiszta, egymást a végletekig segítő és támogató kapcsolatot feltételez a háttérben. Soha egyetlen igazán rossz szó sincs, mellyel bántaná Szabó Magdát. És mindez persze fordítva is igaz, az utólagos bejegyzések is végtelen szerelemről és aggódásról árulkodnak.

 

Szobotka Tibor minden apró-cseprő dolgot feljegyzett, a készülő lakásuktól kezdve a takarításokig vagy a fogfájásig. Mivel tizenkét éves kora óta rendszeresen vezetett naplót, így nagy gyakorlata volt a rendszerezésben és a sűrítésben. Az évek múlásával (az irodalmi élet őt egyáltalán nem fogadta vissza a kegyeibe, örökös száműzetésre kényszerült, míg feleségét is csak ideig-óráig ismerték el, inkább külföldről kapott pozitív visszajelzést) a keserűség nőtt benne, ezért a lelki téma lesz a domináns, és a mindennapi harcok helyét a feladás és a halálvágy veszi át fokozatosan.

 

Az évtizedekig elszenvedett mellőzés és megalázás először csak kisebb testi jeleket produkált, hogy aztán később még kegyetlenebb és nehezebben gyógyuló kórságként átvegye az uralmat Szobotka Tibor teste felett. Szabó Magda meg is jegyzi, hogy egy adott pont fordulat lehetett volna: ha megjelentetik a regényét, akkor talán megmentik a haláltól, a lassú elkorhadástól. De a sors másként rendelte, életében nem kaphatta meg azt az elismerést, ami járt volna neki. Néha azért jöttek kisebb örömök, megkeresések, melyekre így reflektál egy helyen a szerző: „Boldog voltam? Biztosan nem. Mindig csak azt éreztem, késő.” (147. o.) Sajnos ez a pár mondat akár a mottója is lehetett volna, az élet jócskán elkésett a kárpótlással.

 

Ez egy igazán tiszta könyv, tele őszinte emberi érzelmekkel, reménnyel és keserűséggel. Sajnos a Nyusziékat még nem olvastam, de azt hiszem, érdemes lenne azt is beszereznem. Ajánlom mindenkinek, aki az ötvenes-hatvanas évek irodalmi életébe szeretne betekintést nyerni, egy olyan világba, melyben a politikai érdekek előbbre valók voltak, mint a tehetség.