Marvel Kapitány

A pop aranykora

Minden kulturális jelenséget népszerűségük szerint különböző időszakokba sorolhatunk. A zenében is megfigyelhető ez, akárcsak a filmekben vagy az irodalomban – például amikor a képregények népszerűsége szárnyalt az Egyesült Államokban, azt az időszakot aranykornak nevezik. A popkultúrának is megvan a maga aranykora, bár arról, hogy ez mikor volt (vagy mióta tart) megoszlanak a vélemények. Én azt gondolom, hogy ez a kor a '90-es évekre tehető, így különösen nagy öröm számomra olyan filmeket nézni, mint a tavalyi Ready Player One vagy most a Captain Marvel, amelyek ebben a korban játszódnak. Megelevenedik annak az időszaknak a szelleme a korabeli slágereket hallva, az öltözékeket nézve (divat), vagy akárcsak egy bárban, ahol a sarokban egy Street Fighter arcade masina csábítja a játékosokat.

Az utolsó darab a kirakósban

A Marvel Kapitányt mindenki egy sorozat részeként kezeli, ami az utolsó lépcsőfok a nagy finálé előtt, bár egy eredettörténetként is megállná a helyét, mégis, ha nem a Bosszúállók: Végjáték bemutatása előtti utolsó felvonás volna, egészen más megítélés alá es(het)ne. Rengeteg szuperhősös filmet láttam már, és ezzel nem vagyok egyedül, ahogy talán azzal sem, hogy az újdonság/látvány/humor szentháromság egyre kevésbé vonz az ilyen filmek felé (függetlenül attól, hogy a látvány mondjuk most is rabul ejtett).

Ezt a részt is leginkább csak azért néztem meg, hogy egésszé legyenek a töredékek, teljes legyen a kollekció, kikerekedjen a történet. Inkább egyfajta gyűjtői szenvedély mozgat ebbe az irányba, annak ellenére, hogy tudom, nem sokkal leszek gazdagabb miután megnéztem a filmet – ez pedig most is beigazolódott.

Mellékszereplők

Akármennyire is megszokhattuk, hogy ezekben a filmekben a mellékszereplők is kiváló alakítást nyújtanak, most különösen tetszett a főhősnő barátnőjét megformáló Lashana Lynch alakítása, valamint Jude Law játéka. Azonban Ronan, a vádló alakja számomra kritikán aluli volt, ami talán elsősorban a jelmeznek köszönhető: a túldramatizált a figura inkább hatott komikusan rám, mint ijesztően – a készítők szándékaival ellentétben (minek kell például a kalapácsát mindig ugyanolyan bénán szorongatnia, még akkor is, amikor semmi funkcionalitása nincsen?!).

Remek volt látni továbbá az Bosszúállókból jól ismert Nick Fury ezredest S.H.I.E.L.D. ügynökként, még a Bosszúállók megalapítása előtt – a 69 éves Samuel L. Jacksonon ugyanis számítógépes animációval 30 évet fiatalítottak.

De sajnos ezzel nagyjából el is fogytak az örömteli aspektusok. A film sok meglepetést nem tartogatott, borzalmasan lineárisnak és sablonosnak éreztem, olyannyira, hogy nagyjából az első harminc perc után kitaláltam, mi lesz a vége, pedig általában ezen nem szoktam a moziban agyalni. Minden szokásos, a stúdióra jellemző eszközt bevetnek; van öröm, bánat, humor és Stan Lee cameo – ezúttal még a humor fronton sem remekeltek (kicsit erőltetettnek éreztem, mint A Hangya és a Darázs esetében).

A Mondanivaló hiánya

Mivel ezek a mozik egyre inkább sablonosnak és semmitmondónak tűnnek, kérdés, hogy kinek is ajánlhatóak valójában. Hiszen a történetmesélésnek az volna a lényege, hogy a befogadó hallgatóság kapjon valamit, tanuljon az elhangzottakból, ez alatt pedig nem klisékre gondolok. Például amikor egy fejlett civilizációt mutatnak be egy sci-fi világban, mindig óriási metropoliszokat láthatunk, viszont azt már nem mutatják meg a készítők, hogy ezek a népek, ekkora város kiépítéséhez mennyit pusztítottak a világukból. Ahhoz, hogy értéket adjunk a közönségnek, az ilyen apróságok mellett nem lenne szabad elsiklaniuk a készítőknek, hiszen a fejlett technológia vonzó a mai fiataloknak, de ha csak ennyit látnak, akkor sosem nő fel egy felelősségteljes generáció, legalábbis ezeken a mozikon nem – ilyen szempontból egy Avatar vagy akár egy Fekete Párduc is sokkal jobban ki volt találva. Persze rá lehet fogni, hogy szuperhősös mozi, nem erről kell szóljon, de szerintem erről (is) kellene. Amíg ilyen tartalmakkal nem töltik meg ezeket a filmeket, kizárólag arra jók, ha másfél órát gondolatok nélkül a fejünkön kibámulva akarunk eltölteni – és úgy tűnik, hogy arra is egyre kevésbé.