FőképLaura Clayborne. Harmincas, sikeres, kényelmes jómódban élő újságírónő, aki kilenc hónapos terhes. Férje sikeres üzletember, tehát az általános társadalmi normák szerint mindene megvan, hogy boldognak érezze magát. Csakhogy nem az.
Érzi, hogy férjével némileg elhidegültek egymástól, mi több, kiderül, a férfinak szeretője van. Laura úgy érzi, eddigi élete darabokra hullott, és csupán születendő gyermekében látja élete egyetlen vigaszát. Úgy gondolja, lesz végre valamilye, amiről elmondhatja: csak az enyém.

Mary Terrell. Negyvenes nő, aki a hippi-korszak idején csatlakozott a Vihar Front nevű radikális szervezethez. Több tucat gyilkosság és robbantás írható a szervezet számlájára, innen ered a nő másik neve – Mary Terror. Mióta a Vihar Frontot a rendőrség felszámolta, visszahúzódva, csendesen él. Legalábbis látszólag.
A valóságban olyan gondolatok, érzelmek és indulatok kavarognak benne, hogy csak szegényes szobája magányában meri szabadon engedni azokat. Továbbra is radikális nézeteket vall, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta, hogy a rendőrség rajta ütött a Vihar Front főhadiszállásán, és fel nem számolta a csoportot.
Mary nem tudja, hányan élték túl a támadást, azt meg pláne nem, hogy pontosan kicsodák. Amikor meglát a Rolling Stone magazinban egy bizonyos hirdetést, mintha átszakadt volna az elfojtott őrületet kordában tartó gát.
Az addig lappangó érzelmek a felszínre törnek, és Mary gondolatait egyetlen dolog tölti ki: Lord Jack, a Viharos Front egykori szellemi vezére őt, és gyermeküket várja. Mivel közös gyermeküket, holtig tartó szerelmük zálogát holtan hozta világra, ezért most sürgősen szereznie kell egy gyereket. Bármi áron. Aki majd megváltoztatja az életét. Akiről elmondhatja: csak az enyém.

Mary egészen véletlenül éppen Laura gyerekék lopja el a kórházból. Látható tehát a dráma: mindkét nő ugyanattól a csöppségtől várja a „megváltást”. Csakhogy ezt mindketten másképpen képzelik el.
Mary megbomlott agyában egyre csak zakatol az ott már alaposan gyökeret vert a kényszerképzet. Tettei és cselekedetei teljesen logikusak, ha képesek vagyunk elfogadni azt a nézőpontot, ahonnan ő szemléli az eseményeket. Nehéz, de nem reménytelen.

Laura, miután gyermekét saját kezűleg adta át – igaz, teljesen gyanútlanul – elrablójának, teljesen összeomlik. Élete egyébként is romokban hever, ez már csak olaj a tűzre. Férjét kizárja saját kis világából, szüleivel nem tud mit kezdeni. Saját világában keres vigaszt, tehát dolgozni kezd.
Egészen véletlenül (?) egy Vihar Frontról szóló könyvet kezd el olvasni, és ennek kapcsán megszületik benne az elhatározás: nem számíthat másokra, ezért neki magának kell aktív szerepet vállalni kisfia visszaszerzésében, ezáltal összeomlott élete helyreállításában.
Laura elindul tehát, és szépen lassan megközelíti „áldozatát”. Csakhogy időközben elveszít mindent, ami régen fontos volt neki. Önmagát is. A józan eszét is. Egyfajta „szent” megszállottsággal üldözi gyermeke elrablóját, függetlenül attól, hogy tudja, szemtől szemben nem sok esélye van egy tébolyult terroristával. De megy, mert nincs veszíteni valója. Hiszen már mindent, amit lehetett, elveszített.

Robert R. McCammon zsenialitása éppen abban rejlik, hogy amikor az egyik nőről beszél, képesek vagyunk azonosulni vele, és éppen aktuális problémáival, hiszen a szerző jóvoltából szinte ott ülünk mellette, ott szenvedünk vele együtt a hidegtől, a félelemtől, saját belső démonainktól.
Még Mary megbomlott elméjében is képesek vagyunk rendszert találni. Az őrület egyébként is relatív. Laura önpusztító elszántsága pedig olyan intenzíven hat, hogy szinte magunkon érezzük azt az elkeseredett, mindent elsöprő dühöt, ami erőt ad neki Mary üldözéséhez.

Mindketten őrültek. A maguk módján. A maguk értékrendje szerint. Az általános normák szerint. Egyiküknek felül kell kerekednie. És nekünk, olvasóknak végig kell élnünk kettejük csatáját, amiben sajnos sok ártatlan, mit sem sejtő áldozat marad hátra (persze Mary jóvoltából), hogy végül megláthassuk, melyik őrületnek van létjogosultsága. Melyik mellett foglal állást a szerző, szentesítve ezáltal a végeredményt.
Súlyos érzelmek, indulatok és gondolatok feszülnek az olvasó szívének és koponyájának, amikre csak akkor kaphat választ, ha megérti a regény mondanivalóját. Ellenkező esetben úgy fogja érezni, hogy McCammon regénye kissé vontatott, túlírt. Ha viszont odafigyel, és hagyja, hogy minden érzékét birtokba vegye a regény, egy ideig nem tud majd szabadulni a hatása alól. Főleg, ha már van gyereke.