Főkép

Aki csak a nyomtatásban megjelent könyveit ismerte Dragomán Györgynek, annak minden bizonnyal váratlan ez az új kötet, ám, aki nyomon követi az írót – mondjuk a Facebookon – az már sejthette egy jó ideje, hogy valami meglepő készül. Ugyanis a szerző már elég régóta osztogatott meg furcsa és kimondottan rövid (többnyire) sci-fi novellákat, amelyeket a közelmúltban megjelent Rendszerújra című kötet tartalmaz.

 

Persze azonnal pontosítanék, mert a legtöbb helyen, mint sci-fi novellaként hivatkoznak ezekre a történetekre, ám ennél jóval színesebb a kép. Van itt még olyan, ami inkább fantasy; van olyan, ami leginkább Bodor Ádám-szerű; van olyan, ami inkább csak egy szkeccs; és persze olyan is, ami egy kész, kerek novella, a végén csattanóval, ahogy tanítják; meg olyan is, ami egy nagyobb történet részének tűnik, elindul, alakul, majd hirtelen a semmiben ér véget. 

 

És hogy miről is szólnak voltaképp? Nem véletlenül szabadulástörténetek az alcím, ugyanis a legtöbb történet középpontjában – egy többnyire totalitárius, disztópikus világban – a szereplők végletekig kiélezett elnyomással, megfigyeléssel és kontrollal kerülnek szembe, és ebben a helyzetben csak két dolgot tehetnek: vagy betagozódnak a rendszerbe, és követik ennek a szép új világnak a szabályait, vagy megpróbálnak kitörni belőle, hogy a legtöbbször az életükkel fizessenek a szabadságvágyukért. Erre jó példa, a kötet címadó darabja, amelyben egy totálisan számítógépesített jövőben hősünk egy rendszerhibát kihasználva vet véget a maga számára annak az embertelen helyzetnek, amiben minden embernek élni kell.

 

Ám Dragomán kötetében persze nem csak ilyen történetek vannak. A „Papírpohárban” vagy a „Szakadásban” az az érdekes szituáció áll elő, hogy az angyalok valóban köztünk járnak, és az emberek kénytelenek szembesülni azzal, hogy mit tesz ezekkel a túlvilági lényekkel a nyomor és az emberi világ látványa. A „Rámenben” pár tizenéves egy fogságba ejtett időutazó közlése nyomán ébred rá arra, hogy a napjaik meg vannak számlálva, míg a „Koloncban” egy gyermekkori történetre és az alkoholista apjára visszaemlékezve egy férfi feleleveníti azt a pillanatot, amikor egy lezuhant UFO-ba botlott a Szent Anna-tóban.

 

Kedvenceim a hosszabb lélegzetvételű, több részből felépülő írások voltak, mint a „Lokátorállomás” vagy a „Gát”, melyekben furcsa, Bodor Ádám-i körzetekben vagyunk: az egyikben egy háborút követő romvilágban léphet kapcsolatba a fizető vendég a szellemekkel, míg a másikban egy víztározó miatt elárasztott egykori város vonzza a különcöket és az öngyilkosokat, akikkel a helybelieknek nap mint nap találkozniuk kell.

 

Hazánkban elég ritka az, hogy ilyen kimondottan rövid írások szülessenek és álljanak össze egy könyvvé. A legtöbb szöveg kettő-négy oldalas, ami igazából elég is, mert pont ennyi van bennük, nem több. Egy meghökkentő világ, egy érdekes probléma, egy egyedi nézőpont vagy egy jól átgondolt csattanó. Mondhatnám, hogy egy jó író ujjgyakorlatai, melyeken érződik a profizmus, a mondanivaló és még ha nem is állnak össze egy nagy egésszé, és még ha közel sem egységes a színvonal, de talán éppen emiatt mindenki megtalálhatja a könyvben azt, ami neki tetszik. Bár a Rendszerújra véleményem szerint nem mérhető Dragomán György korábbi regényeihez – mondjuk az egyik személyes kedvencemhez, a Máglyához –, de akkor is egy érdekes, szórakoztató vagy éppen húsba maró kötet a maga három-négy perce alatt elolvasható szabadulástörténeteivel, amivel sok örömet fog okozni a rajongóinak.